Verzió..BLOG

Giedre Žickyte filmrendezőnő Litvánia szocialista időszakát kutatja dokumentumfilmjeiben: különös ellentétbe helyezi az individuumokat és a kisközösségeket a megváltoztathatatlannak tűnő államhatalommal szemben. A Hogyan játszottunk forradalmárt (2012) című filmje egy csapat építész történetét meséli el, akik egy zenei rendezvény keretein belül 1984-ben kvázi forradalmat csináltak, legutóbbi filmje, a The Jump (2020) pedig egy litván matrózról szól, aki menedékjog reményében átugrott az amerikai haditengerészet hajójára. Žickyte filmjeiben jellemzően előszeretettel használ archív anyagokat, mely olyan ezredfordulós litván filmesekkel rokonítja, mint pl. Deimantas Narkevicius. Az idei Verzión látható Mester és Tatyána (2015) a szocialista korszak nagy egyéniségét, a fényképész Vitas Luckust hozza testközelbe.

A 17. VERZIÓ Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál online díjátadó ceremóniáján november 20-án hat film alkotói vehettek át szimbolikusan díjat a három zsűri tagjaitól. A nemzetközi zsűrik tagjai különböző országokból jelentkeztek be online azért, hogy ismertessék döntésüket, és bejelentsék a  nyerteseket. Olvassátok el, hogyan véleményezték a zsűrik a nyertes filmeket! 

A Hopej tartományban található Langfang Kína legszennyezettebb levegőjű városai közé tartozik. Hogyan próbál megoldást találni a Pekingtől mintegy 40 kilométerre fekvő város erre a sürgető, évente több mint egymillió kínai lakos korai halálát eredményező problémára? Az alkotás rávilágít az ügy komplexitására, megjelenítve a környezet- és egészségkárosító hatás mellett a kapcsolódó szociális, gazdasági és politikai tényezőket is, melyek a helyzetet közel megoldhatatlanná teszik.

A dokumentumfilm főszereplője egy fiatal aktivista, Silvia Sempeyu, aki a kenyai maszáj törzs tagjaként nőtt fel. Az ötgyermekes édesanya rendíthetetlenül küzd a törzsön belül élő leánygyermekek jogaiért, amely elsősorban az iskoláztatási egyenlőtlenségekre vonatkozik. Az erősen patriarchális berendezkedésű törzsben a lányok a legtöbb esetben még az általános iskolát sem fejezik be, és már nagyon fiatalon elrendezett házasságba kényszerítik őket. 

2014. szeptember 26-án este Guerreróban rendőrök és álarcosok megtámadták az Ayotzinapa Tanárképző Főiskola aktivista diákjait, akik éppen egy megemlékezésre tartottak. Az incidens során hatan életüket vesztették, huszonöten megsérültek, negyvenhárman pedig eltűntek. A Vivos (2020) az esemény az érintettek családtagjaira gyakorolt hatását mutatja be.

A 17. VERZIÓ Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál utolsó hétvégéje közeleg, de még mindig maradt néhány napotok arra, hogy bepótoljátok, ha valamit nem láttatok, és levadásszátok a rejtett kincseket. A fesztiválnyertes, Berlinben, Cannes-ban és Rotterdamban is bemutatott filmeket egyelőre biztosan nem lehet máshol megnézni itthon, tehát érdemes időt keríteni még egy-két utolsó házimozizós estére. Nyolc filmet ajánlunk!

A történet egy svéd kisvárosba kalauzolja el a nézőket. Lessebo egy teljesen átlagos dél-svédországi település. Az élet lassú ütemben zajlik ezen a vidéken, a környék csendes és nyugodt, a város szélén lévő papírgyár távoli képe és a végtelen erdők uralják a látképet. Lindy Larsson számára sokat jelent Lessebo városa, hiszen itt élt gyermekkorában. A környékhez a gondtalan játékon, az erdei kirándulásokon és a svéd tavak hűsítő vizein kívül azonban fájó emlékek is társulnak.

Ha megkérnének minket, foglaljuk össze röviden, hogy mit tudunk Kubáról, legyünk őszinték, valószínűleg a következő választ adnánk: gyönyörű, színes, 50’es évekbeli amerikai autók, hamisíthatatlan kubai hangulatú dallamok, és a híres szivar. Az első név, ami eszünkbe juthat, Fidel Castroé lehet, ezenkívül még el tudnánk helyezni földrajzi fekvése alapján, azaz, hogy a Karib-tenger szigetei közé tartozik, valamint talán a főváros neve is eszünkbe juthat, a 2,2 millió lakossal bíró Havanna.

A koronavírus-járvány kitörése miatt lezárt Wuhanról szóló film, a 76 nap nyitja az idei Verzió Filmfesztivált. Az rendezőjével a forgatás nehézségeiről, a hatósági akadályokról és járvány, illetve a járványkezelés bemutathatóságáról beszélgettünk.

A Központi buszpályaudvar Tomáš Elšík filmrendező elégikus, zaklatott hangvételű tanulmánya az identitásról, a hovatartozásról és az ember társadalmi-kulturális viszonyairól. A film középpontjában a világ egyik legnagyobb buszpályaudvara, Tel-Aviv Központi buszpályaudvar néven ismert, szinte elpusztíthatatlan betonmonstruma áll. Maga a rendező jobbára csöndesen a háttérbe vonul, a történetet pedig elsősorban a film központi szereplője, a pályaudvaron valamiféle sajátságos otthonra lelő Yonathon Mishal segítségével mondja el.