Norvégia

Annabel Verbeke a belgiumi Ypres-ben született 1987-ben, tanulmányait a brüsszeli RITCS Filmiskolában végezte. Diplomamunkája, A tenger gyermekei, 8 nemzetközi díjat nyert, és több mint 20 nemzetközi filmfesztiválra válogatták be. Filmkészítőként a minket körülvevő, szerényebb célú hétköznapi tárgyak szépségét keresi. Szívesen tár fel és bont ki olyan történeteket, amelyekre kevés figyelem irányul, és találja meg a költőit és abszurdot a látszólag közhelyes dolgokban.

Firouzeh Khosrovani Teheránban született, de Olaszországba költözött, hogy a brérai Szépművészeti Akadémián folytathasson művészeti tanulmányokat. 2002-ben diplomázott, majd visszatért Iránba, ahol újságírói MA képesítést szerzett. Jelenleg Teherán és Róma között ingázik. Első dokumentumfilmje, az Életvonat (2004), játékterápiával foglalkozik, amelyet a bami földrengés traumatizált gyermektúlélői számára biztosítottak. A 2007-es rendezésű Rough Cut Teherán kirakataiban kihelyezett, megcsonkított manökenbábukról szóló filmjével tizenhárom nemzetközi filmfesztivál díját hozta el. Legutóbbi munkája, a Fest of Duty, két tizenéves lány felnőtté válását követi nyomon nyolc évvel a vallási beavatásukat (Fest of Duty) követően. A film 2014-ben elnyerte az IDFA OXFAM díját.
 

Petter Aaberg Oslóban született és nőtt fel. 2017-ben diplomázott a Nordland Művészeti és Filmművészeti Egyetemen. A dokumentumfilm műfaján és az emberi interakciók spontán felfedezésén keresztül talált rá igazi hangjára.

Cille Hannibal Koppenhágában született. 2013-ban végzett dokumentumfilm-rendező szakon a Dániai Nemzeti Filmiskolában. Televízióproducerként és vágóként számos, a TV2 és a DR dán nemzeti csatornák televíziós programjaiban dolgozott. Első filmje, a 2018-as The Night We Fell a CPH:DOX fesztivál NORDIC DOX:AWARD szekciójában került bemutatásra.

Camilla Nielsson Fulbright ösztöndíjasként a New York-i Egyetem Tisch Művészeti Iskolájában és a New York-i Egyetem Antropológia tanszékén dokumentumfilmkészítést és vizuális antropológiát tanult 1997 és 2000 között. A Jó reggelt, Afganisztán (2003), a Durga (2004), és a Darfúri gyerekek (2005) dokumentumfilm trilógiájában a gyerekek jogaiért állt ki, a Cities on Speed sorozatban pedig a Mumbai Disconnected (2009) című rendezése szerepelt. Yael Bartana izraeli videóművésszel a We Will Be Strong in Our Weakness (Berlinale 2011, Velencei Biennale 2011) trilógián és a Demonstrators (2011) című filmeken dolgoztak közösen a Re:Constructed Landscapes elnevezésű kiállításra. Nielsson első egész estés dokumentumfilmjét, a Demokraták-at (2014), több mint 80 filmfesztiválon vetítették le, 20 díjat és jelölést kapott, beleértve 2015-ben a Tribeca Filmfesztivál és a Nordic Panorama Legjobb dokumentumfilmnek járó díjait.
 

Lars Edman Chilében született és Svédországban nőtt fel, majd visszatért Dél-Amerikába, hogy a Valparaiso Filmiskolában tanuljon. Első filmje, a Toxic Playground (Mérgező játszótér) 6 nemzetközi díjat nyert, több mint 30 fesztiválon vetítették és Európa-szerte több televízió is levetítette. A film befejezése óta Lars újraképezte magát, most beszédterapuetaként dolgozik Észak-Norvégiában. Az Arica a második egész estés dokumentumfilmje. Ebben Lars és rendezőtársa az első filmjükben elkezdett történethez térnek vissza, miután tizenöt évig követték az aricai lakosok életét.

Tone Grøttjord-Glenne rendezőként és producerként már több mint 20 dokumentumfilm elkészítésén dolgozott. A Sant & Usant Documentary Film 2005-ös megalapításával Norvégia egyik legerősebb produkciós irodáját hozta létre, amely világos, nemzetközi jövőképet határoz meg filmjeinek.

Heddy Honigmann a világ egyik legjobb dokumentumfilmesének számít. Filmjei (rövid- és játékfilmek, rövid és egész estés dokumentumfilmek) az egész világot bejárták, továbbá számos rangos díjat és méltatást kaptak a teljesség igénye nélkül olyan helyeken, mint Toronto, a New York-i MOMA, Párizs, Berlin, Lisszabon, Minneapolis, Barcelona, Madrid, Valencia, Ontario, Utrecht, Graz, Chicago, Berkeley. Több életműdíj kitüntetettje, többek között az IDFA Élő legenda díja (2013), a Dortmund Legjobb dokumentumfilmnek járó kitüntetése (2013), a Hot Docs Kiemelkedő teljesítményért járó díja (2007), a San Francisco-i Filmtársaság Golden Gate Persistence of Vision-díja (2007), a hollandiai Humanista Szervezet J. Van Praag díja (2005) a Theszaloniki Filmfesztivál Dokumentumfilmkészítés művészetéért tanúsított hozzájárulás díja (2004), és a Televíziós Kulturális Filmek Holland Nemzeti Alapja jóvoltából a teljes életművéért odaítélt holland Jan Cassies-díj (2003).

Caroline Troedsson Svédországban élő dokumentumfilm-rendező és operatőr. A közelmúltban operatőrként olyan filmeken dolgozott, mint az Only The Devil Lives Without Hope (2020), az Every Face Has a Name (2015) és a Becoming Zlatan (2016).

Deeyah Khan Emmy- és Peabody-díjas dokumentumfilm-rendező. 2016-ban ő lett az UNESCO első jószolgálati nagykövete a művészi szabadságért és kreativitásért. Banaz: A Love Story (2012) című dokumentumfilmje egy fiatal, Nagy-Britanniában élő kurd nő történetét beszéli el, aki úgynevezett becsületbeli gyilkosság áldozata lett. Khan második, Jihad című filmjéhez két éven át forgatott radikális iszlamisták, elítélt terroristák és korábbi dzsihadisták között. Khan több nagysikerű zenei albumot is készített, ilyen például a Listen to the Banned; ehhez olyan zenészeket hozott össze szerte a világról, akik üldöztetést, cenzúrát vagy bebörtönzést éltek meg.