Régi történetek

Úgy hozta a sors, hogy főleg régi történetek kerültek az idei Magyar verseny programjába. Pontosabban: régi történetek – mai szemmel. Magam is eltűnődtem, miért alakult ez így. Pedig lenne téma bőven, elvégre forr körülöttünk a világ. Az az eszme, amit liberális demokráciának hívunk (akármit is értsünk ezen), minden eddiginél mélyebb válságba jutott. Felelőtlen széltolók, közveszélyes őrültek kerülnek egyre több helyen a kormányrudakhoz, vagy – egyelőre – csak a közelébe. Újra felélednek az ordas eszmék – türelmetlenség, rasszizmus, sovinizmus, pusztító gyűlölet -, amelyektől a világ, legalábbis a jobbik fele, már elbúcsúzni látszott. S ha ez nem lenne elég, amikor ezeket a sorokat írom, újult erővel támad a koronavírus, nem tudjuk, meddig, hányan halnak meg még. MIndeközben diákok egy csoportja a szabadság lángját őrzi egy elfoglalt budapesti egyetemen, példát mutatva civil kurázsiból, résnyire láttatva azt a „másik Magyarországot”, a minőség és az ízlés Magyarországát, az igazi Magyarországot, amelyről Ottlik írt hajdan.

Hogy miért szólnak az idei filmek régi történetekről, arra némi magyarázat lehet, hogy szélvészgyorsan száguldanak az események, Márpedig idő és távlat kell, hogy a napi híradók és aktuális képi dokumentációk maradandó filmekké párolódjanak. Mert ma minden kreatív dokumentumfilmnél izgalmasabb egy-egy kapkodó gyorsfelvétel valamely államtitkár hivalkodó pózolásáról a választói körében, az ex-ezredes toporgásáról a megszállt egyetem zárt kapujánál, vagy – hogy ne csak hazai példánál maradjak – az erőszakkal szembeszálló belarusz asszonyok harca, az amerikai elnökjelöltek kapkodó, egymást letorkolló szópárbaja.

Az idei válogatás filmjei nem az aktualitás izgalmával csábítanak, fel sem vehetnék a versenyt a mindennapi videókkal, hanem olyan témákról mesélnek, amelyeket már megszűrt az idő, általánosabb – olykor örök - tanulságokkal kecsegtetnek. Egy hajdani zaklatás története a Visszatérés Epipóba, harminc év után, az akkori gyerekáldozatok szemszögéből. Régen történt, de a téma aktuális, s segít megérteni a mát. A Siess haza, vár a mama! nem csak a rocklegenda, Barta Tamás titokzatos haláláról szól, hanem mögötte ott az egész kádárista kultúrpolitika, s a disszidensek büntetése – hetediziglen. Régi időkre, a magyarországi holokausztra emlékezik, nem felejthető aktuális üzenettel, a Kövek, a pszichiátria politikai felhasználására pedig az Oroszországban játszódó, ám magyar részvétellel készített doku-animáció, a Kosztya Proletárszkij. A legaktuálisabb a programból még a menekültek sorsát megörökítő Migration Studies, ám mintha róluk is kezdenénk elfeledkezni a fokozódó zűrzavarban, holott ma is élő, fájó történet ez. Végül két örök darab, az áldozathozatalról, a hűségről és a szeretetről: a Végstádium és a Hűség. Szereplői távol maradnak a közélettől: ők a mindennapok hősei, bebizonyítván, hogy egy lepattant kórteremben vagy az öregek otthonának kis szobájában is lehetséges a megváltás. Ha nem az egész emberiségé, hát azé, akit szeretünk.

Báron György