Verzió 8 köszöntő

Átalakulás

A dokumentumfilmek különös helyet foglalnak el a minket körülvevő, világképünket és ítéleteinket befolyásoló, cselekedeteinket meghatározó képi univerzumban. Hatásuk a film készítői és alanyai, illetve a közönség között kialakult kölcsönös bizalomból fakad. Eme bizalom azonban törékeny és tünékeny, és nem is mindig alakul ki. Az idei Verzió programba beválogatott filmek mindegyikének sikerül – a maga sajátos módján – megteremteni a bizalmi viszonyt. A provokatív, meg- és rádöbbentő, szubjektív, polémikus filmek a kamera előtt is folytonosan változó világot kutatják. Az idei fesztivál vezérfonala az „átalakulás”. A nyitó film, A mi iskolánk, egy romániai iskolában a roma gyerekek szegregációjának megszüntetésére tett erőfeszítéseket követi nyomon. Erre a szálra fűzhetőek fel a Nemzetközi és a Magyar Panoráma, valamint a retrospektív sorozatok témái, és a társadalmilag tudatos művészet átalakító erejét bemutató Kukart c. zárófilm is.

A fesztivál közel 60 filmje olyan embereket mutat be, akiknek életét katonai konfliktusok, a globalizáció, a múlt vagy meglepő személyes választásuk alakította. Egy holland nő beáll a kolumbiai gerillák közé (Tanja nyomában), egy orosz üzletember, akiből botcsinálta politikai mártír lesz (Hodorkovszkij), egy Izraelnek jelentő palesztin kém kénytelen szembenézni tettei következményeivel (A kollaboráns és a családja) – mindnyájuk élete megváltozik az őket próbára tévő, ellenséges környezetben hozott döntéseik hatására. A gyerekek különösen sebezhetőek: az indiai nyomornegyed lakójáról (Maraton-fiúcska), a csecsemőjével parkban élő nicaraguai hajléktalan anyáról (Karla érkezése), a merev, vallásos közösségből elkergetett amerikai tinédzserekről (A kárhozat gyermekei) szóló filmek mind a túlélésért és a függetlenségért folyó küzdelmet mesélik el.

Egyes dokumentumfilmek túlmennek az egyéni történeteken, és a globális gazdasági folyamatok hatásainak nagyobb témáit ragadják meg. Az Europolisz arra keresi a választ, miért vált Európa hajdan harmadik legnagyobb kikötője álmos városkává a Duna-deltában. Az Amikor Kína Afrikával találkozott c. film a gazdasági szuperhatalom státuszára törő Kína Afrika jövőjének alakításában játszott szerepét vizsgálja. Láthatunk filmet történetek politikai küzdelmekről, rendszerváltásról (Forradalom a színpadon), és hosszútávon megoldandó problémákról, mint például hova lehet véglegesen elhelyezni a súlyosan fertőző nukleáris hulladékot (Atom mindörökké). A nemi konvenciók átalakulását merőben más megközelítésben tárja elénk a lett Pride Parade-ről szóló homo@lv, illetve az Álomgyár Kabulban, amelyben egy eltökélt rendező-rendőrnő küzd a film eszközével az afgán nők emancipációjáért. A Nemzetközi Panorámán kívül 8 friss magyar dokumentumfilmet is vetítünk, amelyek a magyar – városi és falusi – társadalom változásait dolgozzák fel.

A fesztivált idén számos színes kiegészítő program és retrospektív válogatás gazdagítja. Ezek közül a legjelentősebb a neves cseh filmes, Helena Třeštíková, filmjeiből összeállított program. Munkásságának védjegye a hosszú időszakon át tartó átalakulás nagyfilmnyi időbe sűrítése. A 15, 20 vagy akár 25 éven át forgatott dokumentumfilmjei tömörítve mesélik el a főszereplők sorsát, mély és tartós hatást gyakorolva a nézőkre. Az „Ablakok a múltra: A Balkán-háború emlékei” sorozat a jugoszláv háború traumáját vizsgálja. A „Hitelesség: archív képek és a dokumentumfilm” sorozat az archív képek hatását kutatja olyan filmek kapcsán, amelyek korábban be nem mutatott hivatalos felvételekre építenek (A súlytalanság állapota, Nem tetszik az igazság – Négy nap Gunatanamóban), vagy korabeli anyagokat értelmeznek újra (Az ostrom, Granito: Hogyan fogjunk diktátort), vagy más szemszögből láttatnak családi magánfelvételeket (A Maelström). Idén is tartunk a dokumentumfilmeket oktatási szempontból megvitató Vizuális Laboratóriumot. Díszvendégünk a torontói egyetemen oktató Thomas Lahusen és Gulzat Egemberdieva lesz, akik Az ideiglenes ország-c. filmjüket hozzák el. A Verzió továbbra is szeretné bevonni a fiatalokat a dokumentumfilmek világába, ezért külön vetítéseket rendez középiskolások számára.

Szakadatlanul alakuló világunkban e filmek bepillantást nyújtanak a gyors változások valóságába, és arra ösztökélnek bennünket, hogy vállaljunk aktívabb szerepet a folyamatok alakításába – itt és most.

Oksana Sarkisova
A Verzió programigazgatója

Nem optikai illúzió

A dokumentumfilm autoritása mintha egy illúzióra támaszkodnék: úgy tűnik, mintha a film közvetlen betekintést engedne a valóságba; a vetített dokumentum nem műalkotás, nem reprezentáció a szó elfogadott értelmében, hiszen – a feltételezés szerint – nem a megjelenített valóság helyett áll, nem annak hiányát idézi meg, ellenkezőleg, lehetővé teszi a néző számára, hogy ott legyen, ahol nem is volt jelen. A reprezentáció funkciója nemcsak a hiány megidézése, de egyúttal láthatóvá tétele annak, ami valójában nem látható. A reprezentáció a nem jelen lévő valóság meg- és felidézése, szemben a dokumentumfilmmel, amely – a közmegegyezés, illetve a közkeletű vélekedés szerint – magát a valóságot mutatja meg.

A dokumentumfilm, mintha a trompe-l’oeil rokona lenne, amely a mélység illúzióját kínálja. Akárha nem egy festményt – a valóság reprezentációját – hanem magát a valóságot látnánk; anyagi valójában azt, aminek valójában csak a képmása van jelen. Egy művészi ambícióval készült festmény, még ha hiperrelaista is, nem szándékozik azt a látszatot kelteni, mintha a néző a közvetlen, mediálatlan valóságot látná. A kép a megmutatott tárgy nyilvánvaló értelmezése, amely a trompe-l’oeillel ellentétben nem az illúzió kritikátlan elfogadására, hanem a kép további értelmezésre ösztönzi a nézőt. Az optikai illúzió eltünteti a távolságot a modell és a képmás között, megszünteti a referenciális, értelmező viszonyt a tárgy és a kópia között. A közvetlen valóság tökéletes illúziója azonban mégsem a ráismerés felhőtlen örömét nyújtja; ellenkezőleg, a néző nehezen magyarázható hiánnyal szembesül, hiszen az alkotó éppen arról akarja meggyőzni, hogy technikai virtuozitása lehetővé teszi a tökéletes illúzió megteremtését. A kép – az alkotó ambíciója eredményeként – nem a valóságot, hanem nagy bravúrral annak látható, felismerhető illúzióját idézi meg.

A dokumentumfilmet nem(csak) az élet írja, hanem a filmkészítő is, még akkor is, ha az alkotó háttérben marad, ha az a látszat keletkezik, mintha az események önmagukat mesélnék el a passzív kamera előtt. A dokumentumfilm (értelmezési) teret hagy a kamera előtt zajló esemény és az elkészült alkotás között, miközben hitelt érdemlően képes – filmes és nem filmi módszerek segítségével – bizonyítani, hogy a rögzített esemény nem a fantázia szülötte; valóban megtörtént az, amit az alkotó bemutat, hogy a néző (is) értelmezhesse azt. A dokumentumfilm, amely a valóságban zajló események kimetszett, megvágott, szerkesztett szelete, távolságot teremt akkor is, amikor nem él az elidegenítés nyilvánvaló eszközével. A film készítője nevét adja, személyes felelősséget vállal az esemény és az értelmezés hitelességéért. A dokumentumfilm autoritása nem a közvetlenség illúzióján nyugszik, hanem a bemutatott esemény és a rendezői értelmezés megfelelésén: a filmnek meg kell győzni a nézőt arról, hogy a filmkészítő nem tett erőszakot a kamera előtt zajló történéseken, bár a történetet az ő optikáján keresztül látjuk. A rendező helyettünk lát, hogy képet alkothassunk arról, amit – bár minket is érint – a magunk szemével nem is láttunk.

Rév István
igazgató, OSA Archívum