Megnyitóbeszéd

L. Ritók Nóra

Szeretettel köszöntök mindenkit.

Amikor megkaptam ezt a felkérést, elkezdtem gondolkodni, ezekből a szavakból, hogy dokumentum-film-fesztivál, melyik kapcsolódik leginkább hozzám?

A fesztivál nyilván az esemény nagyságát mutatja, ami megtisztelő.
A film is lehetne kapcsolódás, hiszen képzőművész vagyok, és a filmművészet is a művészet egyik ága…. de nem vagyok filmes szakember.

A dokumentum szó mentén találtam a legtöbb kapcsolódást, hiszen 23 éve vezetek egy olyan civil szervezetet, ami a társadalmi leszakadás, a generációs szegénység és a gyerekszegénység ellen küzd. És itt van a műfaj további pontosítása is, hiszen a Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál megnyitóján vagyunk, ahol fontos társadalmi ügyekről szóló dokumentumfilmeket vetítenek. És itt a nyitófilm is… a "Távol (Away)", ami konkrét kapcsolódás. A traumák és a művészet. Amit én is megélek önmagamban, és a gyerekeinkkel is a művészetis foglalkozásokon.

Persze a mozifilmek is szólhatnak fontos társadalmi ügyekről. Ám ilyenkor, még, ha mélyen is megérinti az embert egy-egy téma feldolgozása, ott van a feszültség feloldása: "á, ez csak egy fikció. Ez nem történt meg a valóságban." És már is könnyebb a lelkünk. Kicsit nehezebb az olyan filmekkel, amelyeknek az elején kiírják: a film megtörtént eseményen alapul. De még itt is gondolhatjuk: csak az ötlet, az indítás az, a folyamat ábrázolása, a végkifejlet mégiscsak a fantázia szülötte.

A dokumentumfilmek azonban nem adják meg ezt a feloldozást. Azok a felvetések, ügyek, melyekről a fesztivál filmjei szólnak, itt vannak körülöttünk, a mindennapjaink részei. A háború okozta helyzetek, a migráció, a betegségek, a társadalmi leszakadás, a klímaválság, a nők helyzete, az LMBTQ emberek élete, vagy a történelem nem feldolgozott/nem feldolgozható traumái adják a témákat. A művészi eszközök, a stílusok persze sokfélék, hiszen a műfaj is változik, a technika fejlődése is egyre több lehetőséget ad. De a lényeg mindig azokon az ügyeken van, azokon az emberi sorsokon, melyeken keresztül rámutatnak a küzdelmekre, túlélésekre, vagy éppen megoldhatatlan helyzetekre.

Az ügyek pedig bonyolultak. Amikor gondolkodtam ezen a beszéden, eszembe jutott egy pár évvel ezelőtti történet. Egy civil rendezvényen voltam, és ebédszünetben a helyszín melletti önkiszolgáló étteremben ebédelhettünk. Szuper hely volt, vegetariánus és vegán ételekkel is, sőt, még az ételallergiákra is gondoltak. Választottam én is, és leültem, ám akkor vettem észre, hogy az asztalon elfogytak az evőeszközök. Felálltam, a pulthoz mentem, hogy kérjek. A fiatalember készségesen felém nyújtott két tasakot: "Melyiket kéred? Ezt, amelyik műanyagból van, és nem bomlik le a környezetben, vagy ezt, ami bambuszból van, és ázsiai gyerekek készítik gyerekmunkában?" 

Nem volt könnyű választás…

Azért jutott az eszembe, mert minden ennyire bonyolulttá vált. Vannak a mostani ügyek, és van a jövő. És egyre nehezebb mind a kettőnek megfelelni. Kínzó moralizálásokat élünk át közben, és úgy tűnik, nincsenek igazán jó megoldások. És nem bírunk, nem lehet elmenni a „most” mellett, ami gyakran nekifeszül a „jövőnek”. 

A nyitófilm, amit hamarosan látnak, egy ilyen ügy. A háború elől menekülők traumáiról szól. A gyerekekéről, akikben rajzzal próbálják feloldani a feloldhatatlant. Ami segít valamit nyilván….de pontosan tudom, hogy ez csak egy kis segítség. A félelem, az elvesztésekben megélt bizonytalanság mélyen felhasította a gyermeki lelkeket. A sebeket begyógyítani pedig nehéz. Hosszú, több oldalról megtámogatott folyamatokat kell működtetni, hogy valamennyire sikerüljön. 

Az igazán jó dokumentumfilmek több nézőpontot is képesek megmutatni. Több viszonyulást, több reakciót. A nyitófilm keserves tükörtartás nekünk, magyaroknak is. Hogy viszonyulunk egy, a háború elleni tiltakozó művészi akcióhoz? Mit jelent számunkra? Képesek vagyunk-e szolidárisak lenni? Vissza tudjuk-e nyomni a szélsőséges reakciókat, vagy csak némán szemléljük? Meddig hisszük azt, hogy nincs vele dolgunk? Meddig tudunk kívülállók maradni?

Képesek vagyunk-e összetettségében értelmezni a történéseket? 

Amikor ezt a filmet néztem, eszembe jutott egy pár héttel ezelőtti megtapasztalás. Az unokáinkkal játszottunk Hajdúszoboszlón, a szabadidőparkban. Itt sok ukrán menekült család van. Az ő gyerekeik is játszottak. Háborúsat. A körbe-körbe futó hullámos aszfaltpályán futkároztak, időnként hasra vágva magukat, vagy egy fa mögött rejtőzködve, és tüzeltek a játékfegyvereikkel. Elszántan, nem nevetve. A mieink nem értették….

Mikor másnap elmeséltem ezt a suliban, az egyik kollégám megjegyezte: „A gyerekek mindig játszanak effélét. Mi is játszottunk háborúsat. Huszárosat is, fakarddal. Világháborúsat géppuskával.” 

Igen, biztosan. De ez más volt. Ebben benne volt a megélés is. 

Persze tudom, a játékpiac is alkalmazkodik. A média is hat. És azt is tudom, hogy nem tudjuk a gyerekek elől elzárni ezeket a szerepeket, szerepjátékokat. De próbálni kellene valahogy másképp. Vagy legalább alternatívákat is felhozni mellette, ami legalább ilyen erős üzenettel bír. Még akkor is, ha az nem akkora üzlet. 

Felelősség és pénz. A „most”, vagy a „jövő” kérdése újra. 

Átélem ezt a munkánkban naponta. És mindig oda lyukadok ki, hogy az ügyek megoldását a rendszerekben kell megkeresni. Így is maradnak mindig megoldhatatlan helyzetek, de egy megoldásközpontú rendszer ezeket képes minimalizálni. Egy olyan rendszer, ami működésében alapfelvetésként kezeli az emberi jogokat. Ami képes önreflektív módon ránézni a saját működésére, szembenézni a hibáival, megoldást keresni, és nem erőből átvinni a döntéseit. Ami szociálisan érzékeny, és nem hibáztató. Ami toleráns és szolidáris. Ami az egyéni érdekeket hátrébb tolja, és előtérbe helyezi azt, ami a küldetése: a közösség érdekeit. 

Az egyének ügyeire a rendszerekben kell megoldást keresni. Ám a rendszerek is egyéneken alapulnak. Egyéneken, akik felismerik, megmutatják az ügyeiket, a problémákat, képviselik azokat és nyomást is gyakorolnak a rendszerek működtetőire.

Milyen egyszerű ez így, kimondva. És milyen nehéz ez a gyakorlatban.

Sokszor gondolkodom én is azon, hogy talán azért nem érjük el a kívánt hatást, mert mindig ugyanazokban a körökben mondjuk el a problémákat. Hogyan bővülhet ez a kör? 

Talán épp egy ilyen fesztivállal, mint ez itt. Ami sokakat elérhet, akik viszik majd az ügyek hírét tovább, megsokszorozva az üzenetek hatását.

Ezért most nem jó szórakozást kívánok, hanem jó gondolkodást mindenkinek. Vagy, ahogy most divatos: jó érzékenyítést, érzékenyülést. Hogy megértsük egymást, a magunk viszonyulását, a másik helyzetét. És a felelősségek tekintetében is átgondoljuk a filmekben képviselt ügyeket. 

Ez így biztosan segít majd. Mindannyiunknak.