Magyar premier

Hogyan készül az üveg? (Kézművességgel)

Peter Nestler 1937-ben született, a háború utáni Németország egyik legkülönlegesebb és legkiválóbb filmrendezője. Az 1960-as évek elején költői filmek sorozatát készítette a vidéki és ipari területek változó valóságáról, valamint a munkásosztály közösségeiről, főként Németországban, de az Egyesült Királyságban is, ahol az 1965-ös A Working Men's Club in Sheffield című filmet forgatta. Ugyanebben az évben rendezte a Görögországból (1965) című, a fasizmus felemelkedéséről és a fasizmus elleni küzdelemről szóló filmjét, amelyet a kíméletlen és szigorú Ruhr-vidéken (1967) követett. Politikai nézeteivel és filmesztétikájával szembeni ellenállás Nestlert Svédországba vitte, ahol főként a televíziónak dolgozott. Az 1970-es évektől kezdve tovább bővítette első filmjeinek formáját és témáit, rendkívüli rendezői munkássága történelmi kérdéseket, a munkásosztály, az antifasizmus, a munka és a termelés, valamint a bevándorlás kérdését vizsgálják. Az elmúlt 20 évben Nestler filmjei továbbra is a változásra, az emlékezésre és a megóvásra összpontosítottak, ahogy az Észak-Kalotaszeg (1991) figyelemre méltó útirajza is, amely az iparosodásnak az észak-európai szaami közösségekre és tájra gyakorolt káros hatásait követi nyomon.

Ifjúság (tavasz)

WANG Bing Hszianban született 1967-ben. A Lu Csun Képzőművészeti Akadémián fényképészetet, a Pekingi Filmakadémián filmművészetet tanult. 1999-ben kezdett független filmesként dolgozni. Első rendezése a Tiexi District: West of the Tracks, egy kilenc órás dokumentumfilm, amely három részből áll: Rust, Remnants és Rails. Egész estés dokumentumfilmjei mellett készített videóinstallációkat (Crude Oil) és játékfilmeket (Brutality Factory, The Ditch), továbbá fotósként is dolgozik. A kritikusok által nagyra tartott és nemzetközileg elismert kínai művésznek és filmrendezőnek több életmű-válogatást rendeztek jelentős múzeumokban, például a párizsi Pompidou Központban, a belga Cinémathèque Royale-ban, a Filmoteca Españolában és a Reina Sofía Múzeumban. 2012-ben A három nővér című filmje, amely három kislányról szól egy kis hegyi faluban, a legjobb film díját nyerte el a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál Orizzonti szekciójában. Szintén a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon mutatták be, versenyen kívül, 2013-ban a 'Til Madness Do Us Part című filmjét és nyerte el 2016-ban a legjobb forgatókönyv díját az Orizzonti szekcióban a Bitter Money. 2018-ban egy újabb kilenc órás filmje, a Dead Souls, amely a jobboldal-ellenes mozgalom túlélőivel és a munkatáborok lakóival való találkozásaiból született, először a Cannes-i Filmfesztivál speciális vetítésén volt látható. 2023-ban az Ifjúság (tavasz) című filmjét, amely egy kínai kisváros fiatal munkásait követi nyomon, meghívták a Cannes-i Filmfesztivál versenyfilmjei közé. Ugyanebben az évben WANG Hszilin kínai zeneszerzőről, zenészről és karmesterről készült különleges, színházban készült portréfilmje, a Man In Black, amelynek operatőre Caroline Champetier volt, speciális vetítésen volt látható a Cannes-i Filmfesztiválon.

Xaraasi Xanne (Egybeszőtt hangok)

Raphaël Grisey Berlinben él és alkot. Videókon, szerkesztésen és fényképeken keresztül összeállított narratívái az emlékezés, migráció és építészet politikájáról szólnak. Where is Rosa L. című könyve (2001-2006) és National Motives című filmje (2011) különböző politikai rezsimek kísérteteit keresi Berlin és Budapest közterein. Grisey filmjei és installációi sokféle dokumentációs, fiktív vagy esszé jellegű formátumban dolgozzák fel a neokolonialista térpolitikát és a gyarmatosítást feloldó történeteket és gyakorlatokat a mezőgazdaságban és a városi terekben (Trappes, Ville Nouvelle, 2003; Cooperative, 2008; és Sowing Somankidi Coura, a Generative Archive 2015–Bouba Touréval együttműködve). Együtt dolgozott Florence Lazarral a Prvi Deo és a Red Star című filmeken (2006), amelyek a balkáni háború utáni igazságszolgáltatással foglalkoznak a volt Jugoszláviában. Forgatott Franciaországban a diáksztrájkok idején (The Indians, 2011), Kínában mingong parasztmunkások között (The Exchange of Perspectives, 2011), a Pedregulho szociális lakhatást biztosító komplexumban Brazíliában (Minhocão, 2011), Rio de Janeiróban a brazil pozitivista egyházban (Amor e Progresso, 2014) és egykori szökött rabszolgák leszármazottainak hátországban élő közösségeiről Minas Gerais brazil államban (Remanescentes; A Mina dos Vagalumes, 2015). 2019 óta Bouba Touréval együttműködésben folytatott kutatásának és alkotásának eredménye a Sowing Somankidi Coura, a Generative Archive, amelyet több országban bemutattak.

Bouba Touré fotókutató 1948-ban született Maliban és 2022 januárjában halt meg Franciaországban. A Vincennes-i Egyetemen tanult, majd a párizsi Cinéma 14 Juillet és a L'entrepôt moziban dolgozott mint vetítő. Az 1970-es évektől már fotósként a franciaországi és a mali bevándorló munkások, parasztok életét és küzdelmeit dokumentálta. 1977-ben társalapítója volt a Somankidi Coura együttműködésnek. 2015-ben megjelent a Notre case est à Saint Denis című könyve. Műveit az 1980-as évektől kezdve állították ki, és előadásokat tartott egyesületekben és munkásszállásokon, újabban pedig művészeti intézményekben is. Raphaël Grisey-vel tizenöt éven át dolgozott együtt közös projekteken, amelyek jelenlegi neve Sowing Somankidi Coura, egy teremtő archívum. Ez az együttműködés különböző műhelymunkákhoz, film- és színházi produkciókhoz vezetett, például 2017-ben és 2019-ben a Kaddu Yaraax színházi csoporttal, valamint olyan kiadványok és szövegek megszületéséhez, mint a Sowing Somankidi Coura, egy teremtő archívum (2017, Archives Book).

A szeretet nem csak egy narancs

Otilia Babara moldovai dokumentumfilm-rendező, jelenleg Brüsszelben él. A Docnomads európai mesterprogramon (Belgium, Magyarország, Portugália) szerzett dokumentumfilmes diplomát, a Berlinale Talents 2013-as ösztöndíjasa. Rendezőként és producerként jegyzett rövidfilmjei az Irene (2015), amelyet több nemzetközi filmfesztivál programjába beválogattak, valamint a Women on Canvas (2009), amely díjat nyert az Astra Filmfesztiválon és a Cronograf Filmfesztiválon. Vonzza az, amit az emberek általában nem vesznek észre. Filmjei feltárják az apró részletekben rejlő mély sebeket, és lenyűgözik őt a nők el nem mondott történetei.

Aranyfonál

Nishtha Jain nemzetközileg elismert, Mumbaiban élő filmrendező, aki a Gulabi Gang (2012), a Lakshmi and Me (2007) és a City of Photos (2004) című filmjeiről ismert leginkább. Munkái a nemek, kasztok és osztályok metszéspontjában megélt tapasztalatokat fejtegetik, a személyes történetekben rejlő politikai vonatkozást kutatják, és feltárják a kiváltságok mechanizmusait. Olyan, különböző platformokon dolgozik, mint a dokumentumfilm, a narratív film, a virtuális valóság és tévésorozatok. Filmjeit széles körben vetítik filmfesztiválokon és művész mozikban egyaránt, továbbá sugározzák televíziókban is. Több mint 25 nemzetközi díjat nyert, filmjeiről a nyomtatott sajtóban és filmes folyóiratokban is jelentek meg filmkritikák.

Ingyen pénz

Sam Soko díjnyertes rendező, producer és szerkesztő, a kenyai Nairobiban él. Társalapítója az LBx Africa nevű kenyai produkciós cégnek, amely azon dolgozik, hogy egyedülállóan afrikai nézőpontokat tárjon a világközönség elé. Az LBx Africa készítette a 2018-as Oscar-díjra jelölt Watu Wote című rövidfilmet. Első, egész estés dokumentumfilmjét, a Softie-t, amely a hazához fűződő mély szeretet és a családi szükségletek egyensúlyáról szól, a 2020-as Sundance-on mutatták be, és a film vágásáért a zsűri különdíját nyerte el. Szatirikus rádiójátékát, a The New Bwana-t a BBC 4 készítette és adta le. Soko nyíltan kiáll a véleménynyilvánítás szabadsága mellett, és részt vesz számos olyan nemzetközi beszélgetésben, amely azt vitatja, hogy miként lehet a média fontosságát visszaadni egy olyan korban, amikor a világ lángokban áll.

Tánc a vulkán peremén

Cyril Aris libanoni rendező és forgatókönyvíró, a New York-i Columbia Egyetemen szerzett MFA diplomát. A Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia® tagja, a Columbia Egyetemen és filmtudományt, míg a Northwestern Egyetemen és a Barnard College-ban NHSI-t tanított. Legújabb egész estés dokumentumfilmje, a Tánc a vulkán peremén (2023) az amerikai Sundance Institute utómunkálati-ösztöndíját és a németországi Robert Bösch FilmPrize díját kapta, az 57. Karlovy Vary IFF fő versenyprogramjában mutatták be, ahol elnyerte a zsűri különdíját. Az Egyesült Királyságban a 67. BFI London Film Festival versenyprogramjában, Észak-Amerikában pedig a DOC NYC versenyprogramjában került bemutatásra. Első egész estés dokumentumfilmjét, a The Swinget (2018) a Karlovy Vary IFF-en mutatták be, és díjat nyert El-Gounában, Rómában, Londonban, Budapesten és Tunéziában.

A másik profil

Armel Hostiou politikatudományi tanulmányai után a párizsi La Fémis művészeti iskola operatőr szakán tanult filmművészetet. SoLoS című diplomafilmjét több helyen bemutatták, valamint nemzeti és nemzetközi szinten is nyert díjakat. Azóta a rendezésnek szenteli munkásságát, elsősorban rövidfilmeket, de installációkat és zenei videókat is készít. Első nagyjátékfilmje, a Rives az ACID Cannes programjában szerepelt. Második, New Yorkban forgatott nagyjátékfilmjét, az Une Histoire Américaine-t a New York-i Lincoln Centerben mutatták be a RDV with French Cinema programszekcióban. Első dokumentumfilmje, a La Pyramide Invisible 2019-ben a Cinema du Réelben debütált. Legújabb dokumentumfilmje, az A másik profil a CPH:DOX fő versenyprogramjában szerepelt, és 2023 júniusában került a franciaországi mozikba a Météore Films forgalmazásában. Armel Hostiou jelenleg következő fikciós filmjének forgatókönyvén dolgozik.

Falling

Gyimesi Anna 1985-ben született Budapesten. 2011-ben végezte el az orvosi egyetemet, majd a filmrendezés felé fordult. 2019-ben diplomázott a Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező szakán, majd 2021-ben a Docnomads Erasmus Mundus közös mesterprogramján dokumentumfilm-rendezőként. Érdeklődési köre olyan tabusított társadalmi dilemmák, amelyeket személyes drámákon keresztül ragad meg, elsősorban a női lét, az anyaság és a társadalmi marginalizáció témakörében. Legutóbbi rövidfilmje, az Affrikáta – amelyet a Szarajevói Filmfesztivál rövidfilm-versenyében mutattak be először, és többek között játszották a 2022-es PÖFF Shortson, a Seattle-i Nemzetközi Filmfesztiválon és az OFF-Odensei Nemzetközi filmfesztiválon – egy mozgáskorlátozott tizenéves lányát egyedül nevelő anya története, aki szembesül saját elfojtott szükségleteivel. Jelenleg első egész estés filmjén, a Soft Hourson dolgozik a Midpoint Feature Launch 2023 keretében. A Falling a diplomafilmje volt a DocNomads mesterprogramban.

Menekülők

Damir Markovina 1973-ban született a jugoszláviai Belgrádban. A zágrábi Színművészeti Akadémián szerzett film- és televíziós rendezői diplomát (dokumentumfilmesként) 2022-ben, miután ugyanott már korábban színészi diplomát is szerzett. Számos horvát filmben és tévésorozatban szerepelt. Filmrendező, producer és író. Šihta című rövid dokumentumfilmjét beválogatták a 25. Szarajevói Filmfesztivál hivatalos diákversenyére 2019-ben. A Wait For Me című középhosszú dokumentumfilmje 2021-ben többek között elnyerte a szarajevói AJB DOC fesztivál fődíját, valamint az Oktavijant, a legjobb horvát dokumentumfilmnek járó horvát FIPRESCI-díjat. Második középhosszú dokumentumfilmje, a Deserters a legjobb közép- és kelet-európai középhosszú dokumentumfilmnek és a legjobb hangnak járó díjat nyerte el a 2022-es Jihlava IDFF-en, ahol a film világpremierje is volt.

Oldalak

Feliratkozás Magyar premier csatornájára