Szerzők

2017-ben csupán pár hónap leforgása alatt vált a világ legsűrűbben lakott menekülttáborává a bangladesi Kutupalong. 700 ezer mianmari rohingya kényszerült rá, hogy ezen a mindössze 13 négyzetkilométernyi területen leljen otthonra, mivel szülőföldjükön, Mianmarban a népirtás várt volna rájuk. Az alkotás segítségével betekintést nyerhetünk a tábor lakóinak kegyetlenül nehéz mindennapjaiba.

2018-ban, Renaud Philippe fotós Facebook-posztja után kezdte el mélyebben foglalkoztatni a rendezőket a rohingya menekültek ügye. Mélanie Carrier és Olivier Higgins a dokumentumfilmet eleinte rövidfilmnek szánták, azonban ez gyorsan megváltozott, és a Rohingyák száműzetésben – Vándorlástörténet (Wandering, A Rohingya Story, 2020) nagyobb projektté fejlődött, melyben egyébként Philippe is részt vett operatőrként. A rendezőpáros egy olyan film készítését tűzte ki célul, mely nem száraz, informatív módon hívja fel a figyelmet a számkivetett rohingyák ügyére, hanem megérintő, mélyreható dokumentuma egy marginalizált népcsoport mindennapos kihívásainak.

Higgins, Carrier és Philippe látszólag kívülálló szerepben vannak, hiszen kanadai filmkészítőkként tekintenek be a hányattatott sorsú rohingya menekültek életébe. Mindazonáltal a Rohingyák száműzetésben rengeteg empátiát vált ki a nézőjéből, így végül is a rendezők nemcsak maguk vonódnak be, de minket is bevonnak a film szereplőinek sorsába. Az alkotás pontosan arra emlékeztet mindenkit ellentmondást nem tűrően, hogy egy embercsoport ilyen mértékű üldöztetése, szinte állati sorba taszítása nemcsak az elnyomók, hanem az egész emberiség kollektív szégyene.

A történet központi és egyben egyetlen név szerint említett szereplője Kala Miya (Kalam), akinek narrációja – bár nem az ő hangján halljuk – végigkíséri a Rohingyák száműzetésben-t. Kalam 2018 óta lakik a Kutupalong táborban, és tolmácsként segíti különböző civil szervezetek és újságírók munkáját. Emellett azonban költő is és versei szerves részét képezik a film történetének.

Rohingyák száműzetésben – Vándorlástörténet (Wandering, A Rohingya Story, Mélanie Carrier és Olivier Higgins, 2020)

Költeményeinek legfőbb, központi témája a feledésbe merülés, az eltűnés kérdése. Explicit módon is értelmezhető az eltűnés, hiszen a táborban felüti a fejét az emberkereskedelem, nap mint nap beszámolnak arról, hogy elrabolnak fiatalokat. Kalamnak azonban más okai is vannak arra, hogy úgy érezze, nem is létezik. Rohingyaként nincs saját országa, nincs útlevele, így nincs olyan dokumentum, mellyel tudja bizonyítani a létezését. A hely, ahol él – Kutupalong – a világ elől el van rejtve, sőt, ahogy ő fogalmaz: „ki van törölve térből és időből”. Kalam narrációjában visszatérő elem a rémálom egy sötét, magas, arc nélküli szellemről, mely azzal fenyegeti, hogy megöli, ha elszökik előle. Rettegéssel tölti el ez az alak, aki Kalam beszámolói alapján néha olyan, mintha az ébrenlét állapotában is ott lenne – így a fiú soha nem tud megnyugvásra lelni.

Az individuum és a közösség kapcsolata rendkívül kreatív módon jelenik meg a filmben. Bár Kalam kétségkívül központi szerepet kap mint narrátor, nem csupán individuumként jelenik meg, hanem mint a rohingyák képviselője. Megtudjuk azt is, hogy nem ugyanazokon a szenvedéseken ment keresztül, mint a tábor több lakója, hiszen a mianmari hadsereg legbrutálisabb mészárlásai során ő Indiában volt menekültként. Azonban úgy döntött, hogy mégis visszatér a családjához, így kötött ki végülis Kutupalongban. Mivel később került erre a helyre, így kissé különbözik a többiektől. Vagy legalábbis különbözött, mert a táborban az individuum és a közösség határai elmosódnak, mindenki ugyanabban a státuszban van, mindenki rohingya menekült. Egy édesanya például arról számol be a filmben, hogy Mianmarban gazdag arisztokrata családja volt, de ez Kutupalongban nem számít semmit, itt eltűnnek a hajdani anyagi különbségek.

A Rohingyák száműzetésben képi világa elképesztően expresszív, szívbe markolóan mutatja be Kutupalong mindennapjait. Az egyik jelenetben még kisfiúk fociznak térdig érő sárban, a másikban már szinte felnőtt férfiak, ezzel is bemutatva, hogy az élet a táborban valóban olyan mintha megszűnne az idő. Idősek és csecsemők arca közötti hirtelen vágásokkal éri el a film, hogy megszülessen a nézőben az aggasztó gondolat, miszerint sajnos van rá esély, hogy egy egész életet kell valakinek itt leélnie. Dezorientálók és nyomasztóak a menekültekről készült közeli felvételek, melyek során szembenézünk embertársainkkal és egyben magunkkal is, hogy mégis, hogy hagyhatjuk azt, hogy ez velük megtörténjen.

Nádor András