Szerzők

Ha megkérnének minket, foglaljuk össze röviden, hogy mit tudunk Kubáról, legyünk őszinték, valószínűleg a következő választ adnánk: gyönyörű, színes, 50’es évekbeli amerikai autók, hamisíthatatlan kubai hangulatú dallamok, és a híres szivar. Az első név, ami eszünkbe juthat, Fidel Castroé lehet, ezenkívül még el tudnánk helyezni földrajzi fekvése alapján, azaz, hogy a Karib-tenger szigetei közé tartozik, valamint talán a főváros neve is eszünkbe juthat, a 2,2 millió lakossal bíró Havanna.

Elsőre talán ennyi, azonban, ha egy kicsit jobban belegondolunk, és leporoljuk középiskolai történelem órák során szerzett tudásunkat, beugrik, hogy Kolumbusz Kristóf 1492-ben itt szállt partra először, valamint az 1962-es kubai rakétaválság is, értelemszerűen, Kubához kapcsolódik.

Fotó: Epicentrum

De hogyan alakult a világ utolsó kommunista országának történelme a spanyol gyarmati uralomtól, az amerikai befolyáson keresztül napjaink „független” Kubájáig? Az Epicentrum egyik központi témája a 19-20. századi kubai történelem. A szigetország 1895-ig spanyol gyarmat volt, ekkor tört ki a második függetlenségi háború, melybe az USA egy, a havannai kikötőben felrobbant csatahajó, a –Maine- tragédiájának ürügyén lépett be. Bár személyi kapcsolatokat sohasem bizonyítottak, az amerikai kormány a kubai spanyol hatóságokat tette felelőssé a hajó felrobbantásáért, és hadat üzent Spanyolországnak. A spanyol–amerikai háborúban Spanyolország elvesztette Kubát, mely utóbbi amerikai félgyarmattá vált.

Kuba tehát egyik befolyás alól átkerült egy másik befolyás alá, így sejthető volt, hogy előbb - utóbb a függetlenségért és szabadságért kiáltó hangok felerősödnek, és újabb forradalomra kerül sor. Így is történt, Kuba 1959-ben Fidel Castro vezetésével függetlenné vált Amerikától, mely azonban gazdasági blokáddal, és egyéb eszközökkel igyekezett sanyargatni a szigetet. Kuba így a Szovjetunióhoz közeledett, és utóbbi mintájára Castro elkezdte kiépíteni saját kommunista rendszerét.

Fotó: Epicentrum

Hubert Sauper filmje több szempontból is nagyon különleges, de leginkább talán azért, mert többek között egy olyan szemszögből mutatja be Kubát, amelynél őszintébbet nehezen lehetne találni. Alig tizenéves gyermekek narrációjában követhetjük figyelemmel az eseményeket, ők kalauzolnak minket Havanna utcáin, és mesélnek a történelemről, Castroról, az imperialistákról, rabszolgaságról. Komoly témákról beszélnek hihetetlen tudatossággal, pontossággal és lelkesedéssel. Ehhez természetesen szükség volt arra, hogy a film rendezője, aki egyébként az operatőr is egyben, valamint olykor-olykor narrátorként is hallható, oly módon tudjon integrálódni az ottani közösségbe, hogy kialakuljon a bizalom. Hubert Sauper három évet töltött Kubában, ezalatt részévé tudott válni Havanna, a családok, a gyerekek életének is. Rajtuk kívül még sokan megszólalnak a filmben, így minden olyan információ, amit kapunk a film során hiteles, hisz a helyiek beszélnek, akik átélték, vagy akiknek a családja átélte, megélte mindazt, amiről mesélnek.

Fotó: Epicentrum

A film azonban nemcsak Kuba múltjáról szól, hanem jelene is fókuszba kerül. Ahogy ez az ajánló is kezdődik, sokan az ott felsorolt „gyönyörű, színes, 50’es évekbeli amerikai autók, hamisíthatatlan kubai hangulatú dallamok, és a híres szivarok” miatt, nagy számban érkeznek a világ számos pontjáról az „Epicentróba”. Kétség sem férhet hozzá, a turizmus sok-sok ember elsődleges megélhetési forrása az országban, a turisták pedig imádják Kubát. Viszont a filmben több helyi is kifejti véleményét a turizmus káros hatásairól, arról, hogy akik messziről ideérkeznek, valójában csak a felszínt látják. Kétfajta ember létezik: normális emberek és turisták. Számukra Kuba egy utópia, egy sziget, ahol mindig jó az idő, vendégszeretőek az emberek, minden felhőtlen, mindenki vidám, boldog és szabad. És még az autók is színesek. A film pontosan arra ad lehetőséget a nézőnek, hogy ő ne (csak) így lássa Kubát. Nagyon fontos dolog megélni az életérzést, magunkba szívni a kultúrát és gyönyörködni a szigetben, de legalább ennyire fontos, hogy megértsük Kubát, és az ottani embereket. Az Epicentro kendőzetlenül mutatja be a „mélységi” dolgokat, a közel kétórás film betekintést kínál a felszín mögé. Gyönyörű vidéki és városi felvételek váltják egymást, ugyanakkor a pusztulás, a szegénység és a nyomor képei is megjelennek. A természet és az ember által épített világ találkozásának minden csodája feltűnik, mint például a kikötő gátjánál felcsapó hatalmas hullámok, ráadásul a film egy keretet kap azáltal, hogy a nyitó és zárójelentben is a magasba szökellő víztömeget láthatjuk. Az ámulatba ejtő képsorok ugyanakkor valamilyen hátborzongató érzést is kelthetnek a nézőben: a tenger már nem csak a gátat ostromolja, hanem néhány épületet is elér már a víz. Kuba azon szigetországok egyike, melyeket a leginkább érint a globális felmelegedés okozta tengerszint-növekedés fenyegető veszélye.

Fotó: Epicentrum

Az Epicentro egy másik központi témája maga a film. A mozgókép, a mozi, a cinema elterjedése és annak manipulálhatósága, eszközként való felhasználása. A 20. század hajnalán már nagyüzemben zajlott a direkt, propaganda-célra készített filmek, jelenetek gyártása, melyeket többek között az USA használt fel arra, hogy kirobbanthassa a spanyol-amerikai háborút. Fontos szerepet kap annak bemutatása is, hogy a különböző jelenetek, függetlenül attól megrendezettek- e vagy sem, milyen reakciókat váltanak ki a kubaiakból, a gyerekekből, vagy akár a nézőből. A film elején láthatunk például egy archív felvételt, melyen spanyol katonák végeznek ki kubai felkelőket, a film végén azonban magyarázatot kapnak a gyerek – és a néző is, hogy ezek nem lehetnek valódi felvételek, és azt is megtudjuk, pontosan miért nem.

Fotó: Epicentrum

A film 2020-ban már három filmfesztiválon is jelölt volt különböző díjakra, melyek közül a Sundance Filmfesztiválon elnyerte a zsűri nagydíját. Az osztrák Hubert Sauper korábban már készített dokumentumfilmeket, leginkább olyan harmadik világbéli országokba utazott, ahol a globalizáció komoly hatást gyakorolt a társadalomra. Darwin’s Nightmare című alkotása, melyet Tanzániában forgatott, 2004-ben jelölt volt a legjobb dokumentumfilm kategóriában Oscar díjra. Az Epicentro-t egyszemélyes stábként forgatta le, egy vele készített interjúban azt is elárulta, hogy saját maga épített kis kunyhóban élt egy lakóház tetején három éven keresztül Havannában, és így igyekezett asszimilálódni a helyiek közé. Utóbbi folyamat sikerességét visszatükrözi a film bensőséges hangulata, melyben egyébként Oona Chaplin, Charlie Chaplin unokája is feltűnik.

Jámbor Bálint
Az ELTE BTK Média és Kommunikáció Tanszék hallgatója