23rd Verzió Festival 16–25/11 2026.

Nagyinterjú Herr Martinnal, az Omama rendezőjével

Nagyinterjú Herr Martinnal, az Omama rendezőjével

“Ha úgy kezdem el szemlélni akár a szüleimmel, akár a nagyszüleimmel való viszonyt, hogy belegondolok abba, hogy mondjuk milyen volt a gyerekkoruk, és azt a gyerekkort hogyan formálták az adott társadalmi körülmények, akkor hirtelen az a fajta nagyon individuális szempont, hogy én ezt kaptam, én ezt nem kaptam, velem hogyan bántak, velem hogyan nem bántak, az társadalmivá válik. És ebben van számomra valamilyen szép feloldozás és megbocsátás és megértés egyszerre.”
Body

A filmed kiindulópontja a nagymamádhoz való közeledés. Volt valami, amit a kamera jelenléte tett lehetővé és ami nélküle talán kimondatlan maradt volna?

Őszintén szólva nem hinném, hogy lenne bármi, amit kizárólag a kamera jelenléte tett volna lehetővé. Talán az időt leszámítva. Ez a program, a DocNomads, amiben részt vettem, azzal járt, hogy külföldön éltem, és eléggé el voltam foglalva. Igazából pont a DocNomads kezdete előtt kezdtem el közeledni a nagymamámhoz. Majd kapott egy stroke-ot azon a nyáron, aminek a végén kimentem Lisszabonba az első szemeszterre. És ott azon tanakodtam, hogy ki tudja, mire visszajövök, lehet, hogy már nem is lesz életben.


Szerencsére nem ez a helyzet, mert még most is relatíve jó egészségnek örvend. De az elmúlásnak ez a közelsége, lehetősége nagyon aktuálissá tette a közeledést, a film készítése pedig lehetőséget adott, hogy gondolatban és térben érdemi időt tölthessek Omamával.

A beszélgetéseitek során fokozatosan kirajzolódnak a nagymamád életét meghatározó társadalmi és történelmi körülmények. Mennyire voltál tisztában ezekkel a film készítése előtt, és mi volt az, amit csak a forgatás során értettél meg?

Felületesen tisztában voltam már ezekkel előtte is. Nagyjából azt tudtam, hogy mi volt az osztályhelyzete a nagyimnak. Alapvetően a filmkészítésben mindig érdekel az, hogy a személyes történet, ami valamilyen szinten a kiindulópont, az milyen társadalmi, történeti, gazdasági kontextusba ágyazódik bele.

A film készítése előtt olvastam Eribon Visszatérés Reimsbe című könyvét, ami az egyik fő inspirációként szolgált. Ez egy autobiografikus könyv, ami nagyon nagy hangsúlyt helyez a szociológiai körülményekre, és ezeken keresztül elemzi saját életét.

Visszatérve: egy-két sztorit tudtam, de pont ezek a beszélgetések segítettek igazán megérteni azt, hogy mi volt a rögvalósága a nagyim életének az adott társadalmi körülmények között. Ez amúgy segített megérteni az apámat is, aki az ő fia volt – hogy ki volt valójában az anyukája, és hogy ez hogyan formálta az apám életét, és ezáltal közvetve segített saját magamat is jobban megérteni.

A film egyik érdekes vonása, hogy miközben a néző felismerheti a nagymamád életét korlátozó társadalmi szerepeket és elvárásokat, ő maga nem feltétlenül kérdőjelezi meg ezeket. Hogyan viszonyultál ehhez a különbséghez a forgatás és a vágás során? Fontos volt számodra, hogy ne vetítsd rá a saját értelmezésedet az ő történetére?

Az ő története, mint minden dokumentumfilm, nem a valóság, hanem a valóságnak egy válogatott, kurált újraértelmezése. Szóval persze, van benne valamilyen fajta vetítés, ezt nem is akarom eltagadni. Ahogy az előző válaszomban is említettem, nekem már volt egy szemléletem, amin keresztül értelmeztem. Ezek formálták a kérdéseimet, és formálták azt is, hogy mit tartok érdemesnek, érdekesnek arra, hogy bekerüljön a filmbe.

Persze a nagyim nem feltétlenül reflektál tudatosan, társadalmian ezekre a helyzetekre. Én azonban egy osztályváltó ember vagyok, úgymond első generációs értelmiségi. Nekem megvan az a privilégiumom, hogy megkaptam azt az eszközrendszert, ami lehetővé tette, hogy ezekre más szempontból, kritikai, társadalomtudományos szempontból tudjak reflektálni, és ezt a filmbe is igyekeztem beépíteni.

Valamilyen szinten célom is volt, hogy ha valaki megnézi a filmet, utána elkezdjen gondolkodni a saját családi viszonyain, a saját eredettörténetén, és az ilyen teljesen személyes történeteken túl valahogy felmerüljenek benne ezek a társadalmi szempontok is, és ezeket beépítve értelmezze a saját életét is.

Érdekes volt például, amikor apámmal megnéztem ezt a filmet, akinek persze megvan a saját narratívája a nagyanyámmal kapcsolatban. Úgy éreztem, hogy a film nézése után ő is kissé máshogyan tekint a saját anyukájára, és mondjuk a saját traumái ebben a viszonyban — a hiányok, amik az ő gyerekkorát jellemezték — azok, ha nem is oldódtak fel, de egy picit más fénytörésbe kerültek azáltal, hogy ezek a társadalmi viszonyok előtérbe kerültek a filmben.

Mi volt a motiváció amögött, hogy kizárólag állóképekre építő forma mellett döntöttél? Nem tartottál tőle, hogy ez a megoldás esetleg kevéssé lesz "filmszerű"? És volt esetleg az állóképes megoldásnak köze a nagymamád "magánszférájának" tiszteletben tartásához?

Attól, hogy kevésbé lesz filmszerű, nem tartottam. Végül is, mi is a Film?

Egy nagyon gazdag hagyományrendszer, és nyilvánvalóan nem ez az első film, és nem is az utolsó, ami az állóképes formát használja. Nekem ezzel az első fontos találkozásom a La Jetée volt Chris Markertől. Emlékszem, hogy komoly hatást gyakorolt rám, még mielőtt elkezdtem volna a filmkészítéssel foglalkozni.

Korábban fényképeztem. Azt is azért kezdtem el valójában, mert azt éreztem, hogy az a legegyszerűbb – annak van a legalacsonyabb belépési küszöbe egy olyan művészethez, ami kapcsolódik már a filmkészítéshez. Közben nagyon megszerettem a fényképezést, sokáig ez volt igazából az első számú művészet, amit gyakoroltam, és akkor úgy gondoltam, hogy talán, ha elkezdem az állóképes formátumot használni, az lesz a következő lépcső, ami a filmkészítéshez vezethet.

Végül nem így történt, hanem a videós újságíráson keresztül – a Partizánban dolgoztam szerkesztőként. Szóval ez egy régi álom is volt, és talán ez volt az egyik oka annak, hogy így döntöttem. De azért ennek több oka is volt. Egyrészt az, hogy egyedül forgattam.

Alapból is szeretek egyedül forgatni, de itt úgy éreztem, hogy különösen indokolt, hogy ne vigyek oda egy stábot magammal. Ilyen rövid idő alatt a stáb jelenlétének, idegen emberek megszokása valószínűleg nem ment volna egyszerűen a nagyim számára, merthogy nagyon rövid idő alatt lett leforgatva a film – nem volt több, mint három-négy forgatási nap. 

Szóval ez volt az egyik ok, hogy ezt az intimitást könnyebb legyen megteremteni.

Viszont nyilván, ha az ember egyedül forgat, akkor egyszerre kell figyelni a képi kompozíciókra, arra, hogy a hang rendesen legyen felvéve, valamint, hogy jelen tudjon lenni a beszélgetésben. Úgy éreztem, hogyha nem állítgatom állandóan a kamerát, hanem csak néha lövök egy fényképet, akkor jobban benne tudok lenni a beszélgetésben. Ez egy praktikus szempont volt.

És volt egy esztétikai szempont is. Tudtam, hogy nemzetközi közönségnek készítem a filmet a tanulmányaim miatt, tehát folyamatosan olvasni kell a dialógust feliratban, és ha közben nagyon sok minden történik a képen, akkor szerintem túlságosan szétoszlik a figyelem. Így, hogy igazából egy adott állóképet kell befogadni, talán könnyebb a dialógusra koncentrálni.

És még van egy olyan dimenziója az állókép alapú filmnek, amit nagyon szeretek, hogy valahogy a képzelőerőt jobban aktivizálja. Nyilván alapvetően mozgóképben is az van, hogy ami a képkereten kívül helyezkedik el, azt a fantáziánkkal töltjük ki, de itt magát a képnek a bemozdítását is a fantáziánkon keresztül tudjuk elérni, és ezért úgy éreztem, hogy jobban aktivizálja a néző képzeletét.

Az volt a célom, hogy ahogy nézi az ember, hiába állóképek, fejben ezt mozgóképpé varázsoljuk. Ennek talán van egyfajta mentális tornagyakorlat jellege is. Szerintem fontos, hogy trenírozzuk a képzelőerőnket.

A film stílusa az állóképes formán túl is nagyon markáns. Milyen indokok állnak a stílusválasztások mögött (fekete-fehér képek, roncsolt képek, zenehasználat stb.)?

A roncsolt kép egyáltalán nem volt tudatos. Egy nagyon régi analóg fényképezőgépet használtam - amit amúgy mindig is használtam. Egyszerűen néha megkarcolja a filmet – szerintem valószínűleg poros is lett belül, és ha pici por van belül, akkor az húz ilyen karcokat a filmre.

Tudatos roncsolás nem történt. De nagyon tetszett, ahogy véletlenszerűen ilyenné váltak ezek a fényképek. Engem is picit meglepett, mert jellemzően nem voltak ennyire karcosak a korábbi képeim, de úgy éreztem, hogy illik ahhoz, amit csinálni szeretnék.

A fekete-fehér mögött két dolog volt. Egyrészt ez volt a legolcsóbb – és a film nem annyira olcsó műfaj, még ha nem is mozgóképről van szó. Másrészt meg szeretem a fekete-fehér képek minimalizmusát, hogy kevesebb dologra kell koncentrálni készítőként. Valahogy a fények, a kontrasztok, a vonalak fontosabbá válnak, a színek pedig eltűnnek a képletből. Ez is hozzátartozik.

Továbbá úgy éreztem, hogy maga a fekete-fehér analóg kép valahogy kapcsolódik az emlékezéshez, egyfajta nosztalgiafaktorhoz, ami meg nyilvánvalóan kapcsolódik a film témájához – ami szintén egyfajta visszaemlékezés, mégha nem is mondanám nosztalgiázásnak.

A roncsolódás, a tökéletlenség, a nem teljesség – úgy érzem, hogy ez mind az emlékezést, mind a fekete-fehér analóg filmet alapvetően meghatározza.

És még egy szempont, hogy a szemeszterfilm hívószava ebben a félévben a „Sound Before Image" volt. Igazából nem pont azt csináltam, amit ezzel el szerettek volna érni, de a lényeg az, hogy meg kellett várnom, hogy a filmek szkennelése megjöjjön a laborból, és nagyon kevés időm maradt a bemutatóig, ezért igazából úgy vágtam meg a hangsávját a filmnek, hogy a képek még nem is jöttek meg, és csak a bemutató előtt pár nappal kaptam meg őket. Nyilván izgultam, hogy hogyan fognak egyáltalán kinézni, hogy mi is van rajtuk valójában. Mindig van egy ilyen izgatott várakozás, ha az ember analógra fotózik – nincs ez az instant találkozás, mint a digitális fényképezésnél.

A zene pedig: a forgatás előtt sokat gondolkodtam, hogy nagyjából milyen hangulatot képzelek el a filmnek. Ezzel kapcsolatban csináltam egy playlistet, amit elküldtem egy zeneszerző barátomnak, Szórád Besének, aki szerette volna kipróbálni, milyen filmzenét csinálni. Elmondtam neki nagyjából, hogy miről fog szólni a film, de még vágatom sem volt, képek sem voltak. Ő erre készített három sample-t, amik még nem is voltak megmasterelve.

Az egyikbe beleszerettem, így azt három részre vágtam, és ez az a zene, ami szól a filmben. Végül ez így megmastereletlenül maradt, ilyen nyersen, amit én nagyon szeretek – és igazából ő is elfogadta a végén, hogy jobb ez így, hogy nyersen van hagyva.

Te hogyan tudnád a filmedet a "szembenézés" hívószóhoz kapcsolni?

Szembenézni a múltunkkal, a gyökereinkkel szerintem nagyon sokféleképpen lehet. Úgy érzem, hogy manapság jellemzően egy pszichológiai szemüvegen keresztül történik mindez, aminek persze megvan a legitimitása, de ezen túl szerintem érdemes egyfajta szociológiai vagy kritikai társadalomtudományi szemléleten keresztül is szembenézni azzal, hogy honnan jövünk – hogy milyen élete volt a szüleinknek, a nagyszüleinknek, és ezáltal jobban megérteni azt, akik vagyunk, és azt a társadalmat, amiben jelenleg élünk.

Én ezt a fajta szemléletet azért is szeretem a szembenézés kapcsán, mert úgy érzem, hogy nagyon sok esetben egyfajta megértéssel szolgált számomra személyesen. Hogy bizonyos attitűdök, viselkedési formák, vagy múltban elkövetett tettek, vagy tetteknek a hiánya – ha az ember abból a szempontból indul ki, hogy milyen társadalmi körülmények között történtek, és mi az, ami bizonyos megközelítéseket, gondolatokat, tevékenységeket lehetővé tett, vagy épp nem tett lehetővé, akkor ezzel a fajta kizoomolással szerintem egy csomó mindenben közelebb kerültem mind a szüleimhez, mind a nagyszüleimhez.