Azokkal, akiknek életét, szenvedését vagy a halálát a film megörökíti, általában nem iratnak alá adatkezelési megállapodást; többnyire tudomásuk sincs arról, hogy szerepelnek, közszemlére tétetnek, fizikailag és lelkileg kiszolgáltatottnak, sebezhetőnek mutatja, lemezteleníti őket a film. A Facebook világa hozzászoktat bennünket ahhoz, hogy a magánéletünk tere minduntalan sérül, az élet legintimebb pillanatai konkrét és felismerhető arcot kapnak a számítógép képernyőjén. Amikor ismeretlenek körében a mozivásznon pergő filmet nézzük, sokszor – a magunk számára is meglepő módon – kényelmetlenül érezzünk magunk, hiszen tudjuk: az internet spontánnak tűnő videóival ellentétben, a dokumentumfilmet előre megfontoltan, gondosan, céltudatosan vágják össze.
Meglepő módon, még játékfilmek esetében is, mint például Michael Haneke Szerelem c. filmje, a főszereplők fájdalmas fizikai és szellemi leépülési folyamatának láttán kínban vagyunk, szégyelljük magunkat, amiért a szereplők legbelsőbb világába bámulunk bele. Tudjuk, hogy nem dokumentumot látunk, tisztában vagyunk vele, hogy két remek színész játékát nézzük; Jean-Louis Trintignant és Emmanuelle Riva is beleegyezését adta a felvételekhez és alakításukért busásan megfizették őket. De a színészek saját idős korukat, ráncaikat, megfáradt és szomorú tekintetüket adták oda a film sikeréért; mégiscsak a kiszolgáltatottságukból formáltak színészi erényt. A 10. Verzió fesztivált nyitó Unokabátyám szerzői dokumentumfilm, nem játékfilm, amely az Alzheimer kórtól szenvedő, neves költő, Edwin Honig emlékezetének elvesztését meséli el. A több éves forgatás Honig engedélyével indult, amikor a költő elméje még tiszta volt. A megszületett film felkavaró, gyönyörű alkotás élet és halál alapvető kérdéseiről, de olyan mélységekbe vezet, ahová idegeneket, a nézőket, talán beengedni sem volna szabad.
Lassan hozzászokunk, hogy az életünk minden pillanata egy folyamatosan megörökített reality-showban, egy megállás nélküli dokumentumfilmben telik, amelyben minden és bármi megtörténhet valós időben a szemünk előtt. Senki nem kér engedélyt, senki nem adja beleegyezését, soha nem olvassuk el a felhasználási feltételeket, azt sem tudjuk, milyen kritériumok és kondíciók érvényesek. Pedig mondhatnánk, tudhatnánk, hogy emberi mivoltunk részben éppen abból fakad, hogy képesek vagyunk megkülönböztetni a belsőt a külsőtől, a magánt a nyilvánostól; hogy mit kell akkor is magunknak, magunkban tartanunk, ha az esetleg másokat is érint. Az olyan súlyos filmek, amelyek éppen e határ átlépéséről szólnak, paradox módon gazdagíthatnak is bennünket: magunkkal érvelünk, önmagunkat igyekszünk meggyőzni, amikor megpróbáljuk összeegyeztetni kíváncsiságunkat a szemérmünkkel, megtanulni, hogy az érdeklődést miképpen győzze le az emberi együttérzés. Tudnunk kell, hogy mit nem ildomos megmutatnunk, és mi az, amit megnézni sem szabad. Megértjük, hogy olykor még a moziban is, a leghelyesebb elfordítani a tekintetünk.
Rév István
Az OSA Archívum igazgatója