A rendező aktív tagja annak a közösségnek, amit első egész estés dokumentumfilmjében mutat be. Egy olyan, eddig talán teljesen láthatatlan világba enged bepillantást, ami a megrázó, személyes történetek mellett képes humort és örömet is adni, nem csak a befogadóközönség számára, de a dokumentumfilm szereplőinek is. A történet helyszíne egy bordély Kalkuttában, ahol a szexmunkával foglalkozó nőkkel együtt él a családjuk, szerény körülmények között. A nők teljesen amatőrként egy stábot alapítanak, és a saját történetükről készítenek filmet. A nagyjából száz perces dokumentumfilm alatt megismerjük a közösség tagjait, képeket látunk a napjaikról, a forgatásról, a vágás folyamatáról és a filmvetítésről, miközben számtalan tényező is hátráltatja őket.
De mi teszi emberjogi dokumentumfilmmé? A szexmunkások helyzete, kiszolgáltatottsága azok a veszélyek, amelyek a munkájukkal járnak. Ez egy olyan univerzális probléma, ami minden társadalomban tetten érhető, azonban kevés az az alkotás, ami teret ad arra, hogy ezek a nők visszavehessék saját méltóságukat, illetve felszabadíthassák önmagukat a sztereotípiák alól. A film szereplői számára, ahogyan általában, a szexmunka nem választás, hanem kényszerhelyzet eredménye. Jelentős előrelépést jelent, hogy hangot kapnak, valamint lehetőségük nyílik átformálni a róluk alkotott társadalmi képet. A Verziós beszélgetés során a rendező elmondta, hogy elsősorban ez volt a célja a filmmel, illetve annak az öngerjesztő folyamatnak a megállítása, hogy a szexmunka generációkon átívelő foglalkozás legyen, és a gyerekek, akik ebben nőnek fel, ne kényszerüljenek ugyanabba a helyzetbe, mint a szüleik. A film időnként a szereplők magánéletébe is betekintést enged. Láthatjuk a családi életüket, ambícióikat, álmaikat, mindazt, ami közelebb hoz bennünket ehhez a távoli világhoz.
Ha tüzetesebben megvizsgáljuk az újra és újra előforduló témákat, nem elhanyagolható az alkotás gyógyító hatása, ahogy a folyamat fokozatosan válik az önrendelkezés megvalósításává. A kamera aktívan formálja a szereplők viszonyát a saját traumáikhoz, a felvételek készítése és visszanézése pedig a terápiás folyamat részévé válik. Strukturált teret ad mind-annak, amiről korábban beszélni sem tudtak. Különösen jelentős az, ahogyan a film a kreatív folyamatot, mint önmagában gyógyító és önmegerősítő aktust mutatja be. A filmen szereplő nők nem elmondják a traumáikat, hanem az alkotás által új pozícióba kerülnek saját múltjukkal és jelenükkel kapcsolatban. A jelenetekben gyakran érezni azt a kontrasztot, ami a korábbi kiszolgáltatottság és az újonnan megszerzett kreatív kontroll között feszül. Ez a kettősség teszi izgalmassá a film dinamikáját: miközben látjuk a mindennapi küzdelmeket, és a múltban megélt fájdalmak eljátszását, párhuzamosan szemtanúi lehetünk annak is, hogyan teremtenek maguknak teret az önértelmezésre és az önálló narratívára. A múlt nem egy lezárt történet, sokkal inkább egy alakuló anyag, amit át lehet formálni. A valóság és fikció közötti igen keskeny határ elmosása különleges ritmust ad, amely folyamatosan újrarendezi a néző érzelmi és értelmezői pozícióját. Sok esetben nem egyértelmű, hogy a látottak a dokumentumfilm részei, vagy megrendezett jelenetek. Például abban a jelenetben, mikor egy erőszakos férfi pénzt követel az ott tartózkodó nőktől, és fizikai abúzusig fajul a helyzet, néhány másodperc erejéig mi nézők sem tudjuk biztosan, hogy ez a filmforgatás része, vagy ténylegesen megtörténik. Ezután meghalljuk a rendező hangját, és mindenki elkezd nevetni. Ezáltal bizonyossá válik, hogy színészi játékot láttunk, amelyről csak kis késéssel, az újrakeretezés által tudjuk meg, hogy játék.
A történet az egyéni sorsok bemutatása mellett megjeleníti azt a társadalmi felépítést is, amely alapvetően meghatározza a szereplők lehetőségeit. A Kalighat negyed szűk utcái, a nyomor és a megbélyegzés olyan környezetet teremtenek, ahol a kitörés nem kizárólag személyes elszántság kérdése, hanem a személyes kontrollon kívül eső külső tényezőktől is függ. Jól látható, milyen nehéz valódi esélyt kapni egy olyan közegben, ahol az előrejutás szinte lehetetlen, és ahol generációkon átívelő minták határozzák meg a társadalmi helyzetet.
Különösen hangsúlyos a közösség ereje a főszereplők életében, ahol nők és a stáb további tagjai egymást támogatva, közös célok mentén kezdenek építkezni. A közösség léte önmagában olyan erőforrás, amely képes szembe szállni a társadalmi előítéletekkel és stigmákkal. A rendező ezzel arra is rámutat, hogy a kollektív összefogás gyakran fontosabb, mint az egyéni ambíció, mivel a tartós változás alapja a közösen vállalt felelősség. A forgatás és szervezés gyakorlatai, a technikai kísérletezés, a közös döntéshozás olyan folyamatokat hoznak felszínre, amelyekben a közösség kollektív kompetenciái formálódnak és a dokumentumfilm egy olyan színpaddá válik, ahol a szereplők a kamera jelenlétét felhasználva konstruálják meg önreprezentációjuk módját. Ez reflexív gesztusként működik, amely a marginalizált csoport saját láthatóságát társadalmi- és esztétikai értelemben is újra értelmezi. Az alkotási folyamat állítja elő a közösségi identitást.
A film által mi is megfigyelővé válunk. A néző szinte úgy érezheti, mintha ő is ott állna a zsúfolt, ködös utcákon, ahol házak és emberek tömegei között figyelheti egy marginalizált közösség főnixmadár-szerű újjászületését. Azonban ezek ellenére sem mondható melankolikusnak vagy nyomasztónak a film. Nincs interjú és narráció, helyette vannak megkomponált, művészi precizitással és intencióval felvett hosszú jelenetek a női szolidaritásról és sorsközösség-vállalásról, beszélgetésekről a stábtagok között, amiből kirajzolódnak azok – a számukra már gyakorlatilag átlagossá vált tragédiák, amiknek érezzük a súlyát minden kimondott (és nem kimondott) szóval. Itt felmerül a kérdés: vajon mennyire érdemes stilizálni egy dokumentumfilmben és az esztétika mennyire lehet meghatározó szempont, ha közben ilyen komplex és fontos témákat szeretnénk körül járni? Hozzáad-e, elmélyíti-e a nézőben a látottakat, vagy pont, hogy eltereli figyelmünket?
A film rendezője szerint kiemelten fontos az az ábrázolásmód, amit egy dokumentumfilmben alkalmazunk, és művészeti értékeitől nem megfosztható műfajként tekint rá, a szereplőknek pedig beleszólási joguk volt arra, hogyan láttassák magukat, milyen reprezentációt kapjanak a film által. Bipuljit Basu azt nyilatkozta, a vágószobától a produceri folyamatokig az érintettek minden lépésnek aktív résztvevői voltak, mind a dokumentumfilm, mind a saját játékfilmjük elkészítésében. Így a Redlight to Limelight egyfajta újradefiniálása annak, hogy ki beszélhet egy történetről, milyen eszközökkel, és milyen hatalmi pozícióból. Nevezhetjük-e a filmet mindent átfogó, objektív képnek a szereplők életéről? Valószínűleg nem. Helyette egy bensőséges, kollektív perspektívát kínál. Ezt a hagyományos dokumentumfilmes formák ritkán engedik megnyilvánulni. A dokumentumfilmezés módszerei etikai állásfoglalások, és a rendező döntése, hogy teret ad a szereplők kreatív kontrolljának és lemond a klasszikus értelembe vett hatalmi pozícióról, illetve lehetőséget ad arra, hogy a „láthatatlanok” saját látásmódjukon keresztül formálják meg a világukat. De elég-e csupán láttatni egy jelenséget, vagy szükség van arra is, hogy az érintettek beleszólhassanak abba, hogyan történik mindez? Erre egyértelmű a válasz, hogy az ábrázolás sosem semleges, és a reprezentációhoz való jog olyan alapvető emberi igény, amely nem választható el a méltóságtól. Ez a fajta részvételiség nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a film ne váljon kizsákmányolóvá vagy egzotizálóvá és valódi együttműködésen alapuló portrét nyújtson.
A film utolsó előtti jelenetében az elkészült alkotást levetítik a helyi lakosoknak, amely katartikus filmélményt és egyben érzelmi tetőpontot eredményez. A szereplők ekkor látják először teljes egészében saját filmjüket és először szembesülnek önmagukkal egy külső nézőpontból. A vetítés pillanataiban nemcsak a saját elbeszélésük válik számukra láthatóvá, hanem az is, milyen tekintetek között élnek nap mint nap. A nézőtér sötétjében a film különös módon egyszerre mutatja meg őket önmaguknak és a közösségnek, és olyan képet alakít ki róluk, amelyet eddig nem ismerhettek, és amely azt is jelzi, hogy képesek voltak megteremteni egy olyan narratívát, amely korábban nem volt az övék. A dokumentumfilm túlmutat a szexmunka által okozott traumák kérdéskörén. Az emberi méltóság visszanyerése, a remény, a közösség, valamint az alkotás felszabadító és gyógyító ereje sokkal jelentősebb és meghatározóbb témaként jelenik meg.
A film felveti a kérdést, hogy lehetséges-e a semmiből a figyelem középpontjába kerülni, illetve szükséges-e bármilyen képesítés vagy végzettség ahhoz, hogy valaki kitűnjön, elismerést szerezzen, és ne váljon nevetség tárgyává vagy ne tekintsék kevesebbnek másoknál. A Redlight to Limelight pontosan ezeket a kérdéseket vizsgálja, és azt üzeni, hogy semmi sem lehetetlen: ha valaki kiáll önmagáért és céljaiért, bármilyen háttérrel és bármilyen tevékenységgel képes lehet akár az eget is megérinteni. Az egyik legfontosabb tanulság talán az, hogy az alkotás nem csupán a bizonyítéka, hanem eszköze is lehet a túlélésnek.
Ez a dokumentumfilm nem ígéri a világ megváltoztatását. De azt igen, hogy a világ egy kicsiny szelete láthatóbbá, érthetőbbé és emberibbé válik általa. A szereplők történetei az együttérzés mellett arra biztatnak, hogy felismerjük, a szolidaritás, a közösség és az önkifejezés olyan eszközök, amelyek mindannyiunk életét képesek átalakítani. A film végére sem a bordély, sem a kamera, sem a közösség nem ugyanaz többé, és talán a néző sem.
Lukács Ádám és Tar Fanni
ELTE BTK Média és Kommunikáció Tanszék
Források:
“Their Story Deserved a Film”: Bipuljit Basu Discusses Collaboration in ‘Red Light to Limelight’ https://documentary.org/online-feature/their-story-deserved-film-bipuljit-basu-red-light-limelight (letöltve: 2025.nov 31)