“Még mindig van remény”. Interjú a 76 nap rendezőjével

A koronavírus-járvány kitörése miatt lezárt Wuhanról szóló film, a 76 nap nyitja az idei Verzió Filmfesztivált. Az rendezőjével a forgatás nehézségeiről, a hatósági akadályokról és járvány, illetve a járványkezelés bemutathatóságáról beszélgettünk.

Magyar Narancs: Ön a tudomány világából jön, molekuláris biológiából diplomázott és elvégzett egy üzleti főiskolát is. Emellett van egy népszerű blogja is. Hogy kötött ki a dokumentumfilmezésnél és hasznát tudta venni korábbi tanulmányainak az oda vezető úton?

Wu Hao: Már fiatal koromban vonzott a történetmesélés, de Kínában nagy a nyomás az emberen, hogy ha jól teljesít az iskolában, akkor menjen tudományos vagy technikai pályára, mert azok stabilabb karrierrel kecsegtetnek. Én is így tettem, először tudósként, majd vezető beosztásban dolgoztam. De mellette mindig igyekeztem kreatív projekteken is dolgozni, legalább hobbi szinten. Még vezető beosztásban voltam egy technológiai cégnél, amikor elkezdtem filmeket készíteni. Végül otthagytam ezt az állást, mert a filmkészítés minden igényemet kielégítette. A korábbi szakmai tapasztalataim viszont még mindig nagy hatással vannak a filmjeimre. A bennem élő tudós azonnal elutasít minden szimpla kategorizálást, minden szimpla választ a bonyolult társadalmi és emberi dilemmákra. Az üzleti életben szerzett tapasztalatok pedig segítenek a produkciós folyamatok menedzselésében. A saját filmjeimen mindig én vagyok a vezető producer.      


Fotó: Wu Hao

Magyar Narancs: Ön a tudomány világából jön, molekuláris biológiából diplomázott és elvégzett egy üzleti főiskolát is. Emellett van egy népszerű blogja is. Hogy kötött ki a dokumentumfilmezésnél és hasznát tudta venni korábbi tanulmányainak az oda vezető úton?

Wu Hao: Már fiatal koromban vonzott a történetmesélés, de Kínában nagy a nyomás az emberen, hogy ha jól teljesít az iskolában, akkor menjen tudományos vagy technikai pályára, mert azok stabilabb karrierrel kecsegtetnek. Én is így tettem, először tudósként, majd vezető beosztásban dolgoztam. De mellette mindig igyekeztem kreatív projekteken is dolgozni, legalább hobbi szinten. Még vezető beosztásban voltam egy technológiai cégnél, amikor elkezdtem filmeket készíteni. Végül otthagytam ezt az állást, mert a filmkészítés minden igényemet kielégítette. A korábbi szakmai tapasztalataim viszont még mindig nagy hatással vannak a filmjeimre. A bennem élő tudós azonnal elutasít minden szimpla kategorizálást, minden szimpla választ a bonyolult társadalmi és emberi dilemmákra. Az üzleti életben szerzett tapasztalatok pedig segítenek a produkciós folyamatok menedzselésében. A saját filmjeimen mindig én vagyok a vezető producer.       

MN: Hogy zajlott a közös munka a társrendezőkkel?

WH: Február elején kezdtem el anyagot gyűjteni egy koronavírus-járványról szóló filmhez. Akkor még New Yorkban voltam, úgyhogy kapcsolatba léptem néhány filmessel, akik már Wuhanban forgattak. Körülbelül egy tucatnyival egyeztettem, mielőtt megtaláltam a két későbbi társrendezőmet, akik mindketten páratlan helyekre jutottak be, és megrázó felvételeket készítettek közvetlenül a frontvonalba. A Nagy Kínai Tűzfalat áthidalva, online felhőkben megosztott felvételek alapján döntöttük el, hogy éppen melyik szereplőt, melyik történetszálat kövessük. Március végére a kínai kormány viszont annyira az irányítása alá vonta a koronavírussal kapcsolatos információk áramlását, hogy mindkét társrendezőm feladta az együttműködést. Attól tartottak, hogy felvételekből egy olyan filmet csinálok, amiért konfliktusba keveredhetnek a kormánnyal. De mivel addigra már letöltöttem a felvételeiket, folytattam a vágást. Amikor készen voltam az első, kezdetleges változattal, megmutattam azt nekik, hogy lássák az elképzelésemet. Csak ez után kaptam tőlük hivatalosan is engedélyt, hogy felhasználjam a felvételeiket a filmhez.

MN: Az egyik kollégája ragaszkodott a névtelenséghez. Miért?

WH: A stáblistán „Anonymus” néven feltűntetett riporter azért ragaszkodott a névtelenséghez, hogy elkerülhesse a Kínában rá irányuló figyelmet.

MN: Könnyű volt meggyőzni a kórházat, hogy beengedjék a filmeseket? Volt előzetes megegyezés arról, hogy miről készülhet felvétel és miről nem?

WH: Mindkét rendezőtársam riporter volt, azért küldték őket Wuhanba, hogy tudósítsanak a járványról. A város lezárása után a kínai kormány megtiltotta mindenkinek a belépést a kórházakba, aki nem beteg, egészségügyi dolgozó vagy riporter. A legsúlyosabban érintett kórházak csak olyan tudósítókat engedtek be, akiket a hatóságok a lehető legalaposabban átvilágítottak. De ezek a szigorú feltételek nem voltak egységesen érvényben minden kórházban, és nem terjedtek ki a lezárás teljes időszakára. A legelején, amikor a helyzet a legrosszabb volt, amikor súlyos felszereléshiány volt, számos kórház örömmel fogadta a filmeseket, rajtuk keresztül remélve segítséget. A Kína más részeiről érkező orvosi stábok egy része is hagyta magát filmezni, részben azért, hogy az ebben a történelmi pillanatban végzett munkásságuk fennmaradjon az utókornak.    


Fotó: 76 nap

 

MN: Wuhan lezárása 76 napig tartott, ahogy az a filmből is kiderül. Mennyi ideig tartott maga a forgatás?

WH: A forgatás 2020 februárjában kezdődött Wuhanban, nem sokkal a város lezárása után, négy különböző kórházban. Folyamatosan dolgoztunk miközben fokozatosan helyreállt a rend, végül pedig nem sokkal a lezárás április 8-i feloldása után végeztünk.

MN: Minek alapján hozta meg a film struktúráját érintő végső döntéseket?

WH: Április elején láttam egy videót a kínai közösségi médiában a nemzeti gyásznapról. [Április 4-e nemzeti gyásznap volt Kínában a koronavírus miatt – a ford.] Azonnal tudtam, hogy ezzel kell befejezni a filmet, nem csak az emocionális hatás miatt, hanem azért is, hogy tiszteleghessünk mindazok előtt, akik áldozatokat hoztak embertársaikért. Ezzel sikerült mintegy keretbe foglalni a filmet – a lezárás időszakára korlátozni a narratívát. Ezen a kereten belül hagytam, hogy az érzelmeim és az ösztöneim vezéreljenek, így kiválasztva a legerőteljesebb, vagy éppen a legmegindítóbb képsorokat. Mivel a kórházakban nagyrészt káosz uralkodott, kollégáimnak nehezükre esett „főhősöket” találniuk, akiket követhettek. Így hát több szereplőt követtek egyszerre, én pedig ebből kerekítettem a végső csoportképet, kórházi dolgozókkal, betegekkel, számos eltérő karakterrel, akik időről-időre felbukkannak a filmben. Egy másik fontos döntés az volt, hogy nem használok más felvételeket a hírekből vagy a közösségi médiáról, hogy kontextusba helyezzem a saját felvételeinket. Ahogy vágtam és vágtam az anyagot, arra jöttem rá, hogy a film legnagyobb erénye a nyers érzelmekben rejlik. Úgyhogy meg akartam szabadítani a filmet minden fölösleges földrajzi, társadalmi vagy politikai kontextustól és csak fókuszáltam, hogy milyen érzés megélni egy katasztrófát.

MN: Ön Kínában nőtt fel, de már régóta az Egyesült Államokban él. Mennyire kezeli különféleképpen e két ország a járványt?

WH: Úgy vélem, hogy ha a járvány Obama elnöksége alatt tört volna ki, Amerika teljesen máshogy reagált volna, és most máshol tartanánk. De még ebben az esetben is lennének alapvető különbségek az amerikai és a kínai reakciók közt. A kínai autoriter rendszer valószínűleg még mindig hatékonyabban tudna forrásokat átcsoportosítani és szigorú szabályokat életbe léptetni, hogy megfékezze a járvány terjedését. A lakosság is – hasonlóan más ázsiai országokhoz – hajlamosabb lenne követni a kormány útmutatását. Itt, az Egyesült Államokban viszont egyre megosztottabb a társadalom, úgyhogy erős vezetésre és kétpárti együttműködésre lenne szükség, hogy az emberek elfogadjanak bármilyen hatékony, de fájdalmas egészségügyi óvintézkedést. Erre pedig jelenleg kevés az esély, lehet bárki is az elnök.

MN: Mi a legfontosabb dolog, amit a film elkészítése során megtanult?

WH: Még a koronavírus-járvány legsötétebb napjain is láttam az emberséget, a jó szándékot, az emberi kapcsolatok és az egymás megsegítése iránti vágyat. Úgyhogy még mindig van remény.

Oksana Sarkisova
(Fordította: -tj-)
Megjelent a Magyar Narancs 2020. november 5-i számában.