Ugyanis nem gondolom, hogy ha más embereket ültetnek egy, az elmúlt 15 évben látott, rejtélyesen működő és túlhatalommal bíró döntőbizottságba – amiben nem szavazással megválasztott és rendszeresen cserélődő tagok vannak – akkor elegendő változás következik. Azt sem gondolom, hogy csak a „nagy nézettség” és a „nagy fesztiváldíj” szemüvegén keresztül értékelhető egy film nívója. És azt sem, hogy lehet egy személyben olyan ember (pláne nem kormánybiztos), akire rá kellene bízni, hogy eldöntse, hogy mi „film” és mi nem az.
Természetesen egyetértek Topolánszky Tamás Yvannal, hogy „a film egy luxus ipar, (...) egy elit szakma”, és az egészségügy, az oktatás és más létfontosságú területek kell a prioritást élvezzék. És abszolút igaz, amikor ehhez némiképp hasonlóan Pálfi György a Telexnek azt mondja, hogy pár milliárd forintos filmtámogatások eltörpülnek a 600 milliárdhoz képest, ami eltűnt a Magyar Nemzeti Bankból. Mégis, ha föltesszük, hogy minden szakma és közösség felelős saját ügyeiért és abban joga van részt venni, úgy látom, hogy itt az idő néhány kérdéssel provokálni a filmes közeget. Nem annak ellenére tehát, hogy ez „csak” az értelmiség belső diskurzusa lesz, hanem épp azért, hogy legyen közértelmiségi diskurzus.
Mert azt látni, hogy alapvető hiányosságok vannak a filmesek közt az önkormányzatisággal, a demokráciával, az önszerveződéssel, az érdekképviselettel, az értelmiség felelősségével, a szolidaritással kapcsolatos fogalmakban és gyakorlatokban. Akár, amikor egy elismert filmes egy hónappal a választások előtt ki akarja zárni az egyik egyesületből a “Fidesszel kollaborálókat”; akár amikor egy másik egyesület 5 évnyi NFI-nél kopogtatás után még elhitte, hogy nem a mézesmadzagot húzzák előtte és érdemes tovább várnia; akár amikor az új SZFE-n tanítók sorsa szégyen és megvetés; akár, amikor nem illik a nyilvánosságban beszélni arról, hogy hogyan készülnek a függetlenfilmek; akár amikor bizonyos nézettségi adatok bemondásra válnak statisztikává; akár amikor a legtöbb filmesről annyi közéleti tevékenység mondható el az elmúlt 16 évből, hogy támogatta az SZFE-s diákokat 6 éve; akár amikor az egyik egyesület elnöke szerint lehet politikától független a filmfinanszírozás. Vagy amikor még a legaktívabb önszerveződő csoport (ami iránt pozitívan vagyok elfogult), a MADOKE is kicsiben álmodik, amikor utópikusnak nevezi saját javaslatait – melyekben csak a fönnálló filmes rendszer reformját, és csak a dokumentumfilm-gyártás szűk területét érintik.
Viseljük most néhány sor erejéig alázattal a humánértelmiségi szerepet, hogy művész, bölcsész és társadalomtudományos emberként számítanak nekünk a szavak, és beszéljünk arról, hogy mit jelent a politika, mire jó a kultúrpolitika.
Mi a programod?
Kétharmaddal alakíthat kormányt a Tisztelet és Szabadság Párt. Izgalmas helyzet áll elő, ha Bódis Kriszta, Nagy Ervin, Radnai Márk, kormánytagok is lesznek, mert a parlamentben sem sok művész ült a rendszerváltás óta, de a kormányban még annyian sem. A párt kultúrpolitikai programja ellentmondásos, ahogy arra Hamvay Péter is rámutat a HVG-n, és ugyan néhány oldallal bővebb, mint a 2022-es ellenzéki összefogás programjának vonatkozó fejezete, annál az „impotens” ajánlatnál alig konkrétabb. Magyar filmesek számára aggodalomra adhatna okot, hogy A hazai filmipar bizonytalanságba került, pedig Magyarország egyik legsikeresebb kulturális és gazdasági ágazatáról van szó fejcím alatt hat problémából hat szól a szervizprodukciók gazdasági érdekből való Magyarországra csalogatásáról. Vitázhatunk a szervizprodukciókról is, de eközben azok, akik anyanyelvükön szeretnének a hazai közönségnek dolgozni, jóformán csak a következők alapján fantáziálhatnak:
A filmfinanszírozást műfajonként szétválasztjuk, és visszaállítjuk a pártatlan szakmai döntéshozatalt.
Helyreállítjuk a filmfinanszírozás folyamatosságát és kiszámíthatóságát.
A döntéshozatalban a szakmai autonómia elsőbbséget élvez.
Vajon mindez alatt ki mit ért? Mikor volt pártatlan a döntéshozatal? Milyen műfajokra választanák szét? Kinek a számára kiszámítható a finanszírozás? Az autonómia az elismert, egyesületekben elnöki pozícióhoz jutó rendezők és producerek döntési jogait jelenti? Végül: azt javaslom, ne csináljunk úgy, mintha nem képviselne minden szakmai döntés egy elvrendszert, egy világnézetet – legyen az a művészeti mező fönnálló formális és informális hierarchiáié, vagy egy emancipatorikusabb jövőé.
Vegyük föl a történelmi szemüveget, tanulmányozzuk kultúrpolitikánk múltját, olvassuk erről például Kristóf Luca szociológus könyveit: mi lesz a biztosíték arra, hogy ezúttal nem érvényesülhet egy újabb “most mi jövünk”, az inga nem lendül túl, a 2010 előtti problematikus struktúrák – intézmények, elvek és pozíciók – nem rendeződnek vissza? Elitcserére számíthatunk (más arcok hasonló székekben) vagy széleskörű konszenzus aprólékos megalkotására? Kikről tudjuk, hogy kultúrpolitikában jártasok és tárgyalóképesek? A legjobb CV-t beküldőkből fog állni az új NFI? A menedzserszemlélet lesz a fontosabb vagy a demokrácia? Elfogadjuk, hogy az ízlés osztályhelyzet és szocializáció eredménye, így nem beszélhetünk univerzálisan jó ízlésről? Kit tudunk elképzelni kulturális miniszterként? (Nagy Ervin jelezte eddig érdeklődését, vázlatos tervei szerint végig fogja beszélgetni a kultúrszektort, támogatásokat pedig ő nem politika, hanem minőség és szorgalom alapján adna. De ismét: mi a minőség?)
És még néhány egész konkrét kérdés, magunk közt szólva: Mi az állami filmgyártás célja? Kevés, de gazdagon támogatott projekt, nagy nézettség, némi bevétel a magyar filmekből is? Vagy havi legalább egy, teljesen különböző típusú és büdzséjű film? Ahogy Fekete Ibolya, a Játékfilmrendezők elnökségi tagja nagyon jogosan veti föl: a köztévétől és a szervizprodukcióktól mennyi és milyen kötelező hozzájárulást vár el a filmszakma? Beletörődhetünk abba, hogy szórakoztató termékeket a (kereskedelmi) tévék is tudnak gyártani, azonban az állam nélkül a szociálisan érzékeny vagy formailag niche alkotások nem jönnek létre (azok alkotói éhen halnak)? A fikció felé fejnehéz filmgyártás egyensúlyba lesz-e hozva végre a dokumentumfilm, az animáció és az ezekbe be nem sorolható alkotások finanszírozásával? A nézettség minden filmnél releváns-e, amikor látható, hogy az gyakran a marketing méretével függ össze? Egyenlő munkaidőért egyenlő bért fizessünk? (Egy forgatókönyvet 200 napig író ember tízszer annyit kapjon, mint egy forgatáson 20 napig dolgozó stábtag – de feleannyit, mint aki 400 munkanapon animál egy rajzfilmet?) Mi biztosítana megélhetést azoknak a filmes alkotóknak a számára, akik nem tudnak a reklámpiacon helyzethez jutni, vagy oktatási intézményekben elhelyezkedni? Lányi András a Felforgatókönyvben azt is javasolja, hogy a pályázatokat kiíró, pénzosztó testületek maguk is elszámoltathatóak és felelősségre vonhatóak legyenek, a döntéseiknek rájuk nézve is legyen következménye.
A szintén megosztó kérdésnek számító normatív (bizonyos eredmények után részben automatikus) támogatásokról is le kellene folytatni egy vitát. Én személy szerint – és ez ízlés kérdése megint, nem univerzális – szeretnék pár éven belül beülni Vermes Dorka, Cibulya Nikol, Kis Hajni, Szilágyi Fanni, Bakony Alexa, Zomborácz Virág, Csoma Sándor, Boross Martin, Csáki László, Baranyi Gábor Benő, Tuza-Ritter Bernadett, Zsótér Indi Dániel második hosszú filmjére; Hajdu Szabolcs, Pálfi György, Reisz Gábor, Csuja László, Szilágyi Zsófia, Ujj Mészáros Károly, Bodzsár Márk, Fliegauf Bence, Dér Asia, Császi Ádám következő értékes rendezésére – és az eddig több filmen át (szinte) kizárólag függetlenül dolgozó Lichter Péter, Schwechtje Mihály, Rózsa Gábor, és a Buharovok első nagy költségvetésű filmjeire. És az Inkubátor Programban nyertes, de támogatásban nem részesülő Berényi Andor és Sipos Bence első rendezéseire. De hányan nem tudták elkezdeni sem a pályájukat az elmúlt évtizedekben azért, mert nem volt széleskörűen elérhető, minimális összegű, 10-100 millió forintos támogatás kicsi (nem rövid) produkciókra – vagy éppen feketelistára kerültek? Ők – és a csak a 2020-as években diplomázók – hol álljanak be a sorba? Megcsináljuk-e a minden panelbeszélgetésen elhangzó panelt: egy új Balázs Béla Stúdiót? Ki képviseli majd azokat, akik nem forgatókönyv-alapú filmben gondolkodnak? Vagy akik nem illeszkednek egyik egyesület profiljába sem? Lehet olyan fórum, ahol a sehova sem tartozók magukat képviselhetik?
Rendszerek, váltások
Vegyük komolyan egy pillanatra azt, hogy ez a kormányváltás rendszerváltás lesz. (Önmagában nem garancia, hogy az lesz. Viszont olyan sokan olyan sokat hangoztatják, hogy talán megkönnyíti a párbeszédet ez a munkahipotézis.) A ‘89-90-es rendszerváltást a filmszakma 2003-ban, a Medgyessy-kormány alatt érte utol, amikor egyhangúlag megszavazta az MSZP-Fidesz-MDF-SZDSZ-parlament a következő év áprilisában, tehát most 22 éve életbe lépett Filmtörvényt. Ha szeretnénk most (vagy valaha) újabb rendszerváltást, gondoljunk vissza vagy járjunk utána, hogy milyen alapos tárgyalások előzték meg a legutóbbi (sok szempontból kudarcos) rendszerváltást, majd a (joggal kritizálható) Filmtörvényt. Ezeket a hosszú és körültekintő tárgyalásokat le kell folytatni most is, mégpedig nyilvánosan, transzparensen. „A demokráciát nem lehet titokban csinálni; a demokrácia nem a kiváltságosoké”, mondja Balázsovits Lajos karaktere a Fényes szelekben.
Eddig lehetett azt mondani, hogy nincs itt az ideje, vagy hogy ne nehezítsük egymás karrierjét a transzparenciával. Eddig közös volt az „ellenfél”, lehetett az NFI-re mutogatni, hogy amíg ők vannak, szélmalomharc az egész és így tovább, és így tovább. De ennek most vége. A történelem szeme figyel minket: a holnap fiatal filmesei, a szolidáris sajtó és civil szervezetek, a nemzetközi szakma (mindenki húzza alá, hogy neki melyik fontos), vagy a már elhunyt mestereink szellemei – akik még emlékeztek arra, hogy a filmnek társadalmi felelőssége van. Az autonómiára törekvő művész nem csak a Fidesztől függetleníti magát szellemileg, nem is csak a mindenkori kormánytól. Azoktól a berögződésektől is meg kell próbáljuk függetlenedni, hogy mit nevezünk filmnek és hogy ki szabad filmet csináljon.
Tudunk-e olyan országot alkotni, ahol van út a vonal fölötti pozícióhoz a gyerekotthonokból, cigánysorokról, zsákfalvakból, nem csak a városi középosztályból? És fordítva is: lehet-e sok kis helyi mozi szerte az országban, lehet-e néha kisvárosban, falun is közösségi és offline a mozgókép-fogyasztás? Ki gondol a nem fizető nézőkre? És beszélhetünk-e végre filmgyártási és forgalmazási kérdéseken túl a filmkultúra egészéről, többek közt folyóiratokról, könyvkiadásról, filmklubokról, művészmozikról, kutatásokról, műhelyekről, kiállításokról, gimnáziumi és egyetemi filmszakokról? Események helyett folyamatokról? Hát a Filmarchívumról és a Filmio-ról? Feketén dolgoztatott stábtagok nyugdíjáról? A kényszeres online önreprezentáció életmódalkujáról? A kiszámíthatatlan munkaviszonyok anyagi és mentális terheiről? A visszaélésekről és bántalmazásokról? Azt sem mondanánk, hogy nincs itt az ideje az intézményes érdekképviseletbe való tömeges csatlakozásnak, ami tízszer-százszor ennyi taggal a szakmabeliek hétköznapi életminőségét is tudná javítani, hogy a kitörési kísérletek ne maradjanak mindig individuálisak. (Vallj színt! rivallják. Be a szakszervezetbe, suttogom.) Ezért azt hiszem, egy valódi rendszerváltás hosszú időt igényel – még ha nem is 60 évet, talán csak hatot –, nehezen brandelhető, nem pop-up workshop, nem ad könnyű sikerélményt, mert kimerítő aprómunka.
Maximálisan egyetértek két rendezői megszólalással, amik a Partizán műsoraiban hangzottak el mostanában: Holtai Gábor szerint „mindannyian részei vagyunk ennek a rendszernek. (...) Mindenkinek felelősséget kell vállalnia, és csak ezután lehet bármit változtatni az életvitelünkön, a gondolkodásmódunkon, és ha ez megtörténik, utána változtatni azon, amit szűkebb értelemben rendszernek hívunk.” Topolánszky Tamás Yvan pedig arról beszél, hogy ha demokratikus gondolkodású emberek vagyunk, az „azt követeli, hogy mindig ellenzékben legyünk (...), hogy mindig legyen egy megkérdőjelezés”. Sok minden másban pedig nem értünk egyet, ami korábbi, kevésbé konszenzuskereső írásaim alapján elképzelhető: az elmúlt években a filmes autonómia, -szakszervezet, -szövetkezet, -aktivizmus kérdések kapcsán igyekeztem cikkekkel és tanulmányokkal hozzátenni a diskurzushoz, 2022-ben a Fordulatban, 2023-ban az Új Szemen, 2024-ben a Mércén, 2025-ben az Apertúrában.
De ebben az országban élek, nincs illúzióm. Ahogy Józsa László producer, a MADOKE elnökségi tagja elmondta, még az eddigi, ellenzéki/elnyomott pozícióban, több év alatt sem tudtak a filmes egyesületek egy közösen egyeztetett koncepcióban, programban, követelésben megállapodni – amikor még csak az elvekről, elképzelésekről volt szó. Mielőtt még pénz és hatalom lett volna a tét.
Elnapolt forradalom
Talán hiú ábránd, de ha egy nap arra ébredünk, hogy a föntiekkel mind kész vagyunk, majd a filmszakma leülhetne megvitatni azt is, hogy mit tartunk rendszerkritikának. Mert nincs még egyetértés abban, hogy mi is a „rendszer” és mi is a „kritika”. Mivel szeretnénk bajlódni: az éppen aktuális kormánnyal, az elmúlt 30 év posztfasiszta politikai légkörével, a mindenkori állammal, a nemzetközi kultúratermelés betokosodott módszereivel vagy: a teljes kapitalista világgazdasággal, a rasszista elnyomással, a patriarchális kultúrával-habitussal? És mennyiben kritikai gyakorlat egy felforgató film, egy botrányos nyilatkozat, egy sokadik petíció, egy egyetemi kurzus, egy tüntetés, egy filmklub, egy egyesület? Legyünk realisták, követeljük a lehetetlent – és addig is, mosolygó szemünket vessük a KIMDSZ frissen megalakult Budapest Film-alapszervezetére, ahol éppen művészmozik dolgozói szervezik meg magukat.
Írom ezt a mindezt őszinte, bajtársias szeretettel, a sok és színes válasz reményében, és úgy, hogy – még egyszer a Fényes szelekkel szólva – vitatkozni jöttünk, nem botrányt csinálni.
Konkol Máté
2026.04.07.
(választási eredménnyel frissítve: 2026.04.13.)