Iraki napló. Nori Sharif öt éve a halál háromszögében
A történet 2011-ben az amerikaiak iraki kivonulásával kezdődik, Nori a rendezőtől kamerát kap, hogy megfilmesítse a felszabadulás utáni életet Jalawlában, a szülővárosában. Így szubjektív képet kaphatunk az iraki eseményekről, helyi szemmel tudjuk átélni történéseket. Nori ismerőseit, barátait, családját és pácienseit mutatja be. Általuk megérthetjük, hogyan égtek bele a háború nyomai az emberekbe, csonka családokat, sérült, lebénult embereket látunk, és egy családfőt, aki elveszítette a lábát. A háború áldozatainak bemutatásával kirajzolódnak az emberi sorsok, az egyének szívszorító történetei.
Később azonban a film központi eseménye kerül előtérbe, a 2012-ben megkezdődött iraki polgárháború, ami meghatározta a szereplők életét. Az erőszak és a korrupció hatalmas méreteket ölt, öngyilkos merénylők, kocsikba rejtett bombák tizedelik a lakosságot. Senki nem tudhatja ki az ellenség, akár a saját szomszédjuk is lehet. A film jól adagolja a feszültséget, de ugyanannyira képes azt levezetni is. Bár tudjuk, hogy háború zajlik ettől függetlenül az élet megy tovább, így láthatunk olyan snitteket is, amelyben esküvő, mulatság zajlik, így a néző egy kicsit fellélegezhet.
2013-ban Nori tüntetésen vesz részt a kamerájával, a nép követeli, hogy legyen béke és nyugalom. Azonban ebben az évben a legsúlyosabb a helyzet, már elmenekültek az orvosok, nővérek, a kórház üres. A háttérben gépfegyverek és bomba robbanása hallatszik, az ISIS csapatai elfoglalták a várost. Nori is elhatározza, hogy elmegy családjával, Jalawlában nincs többé biztonságban. Így telik a következő egy év, 2014-ben menekül, utazik, otthont keres. Egy helyi iskolában húsz családdal együtt lakik, de a háború követi őt. 2015-ben egy menekülttáborban elkezdi családjával új életét egy kétszobás bódéban, húsz másik emberrel együtt. Ebben az évben visszahívják városába felmérni a kórház állapotát, amit romokban talál. Talán az utolsó pillanatban sikerült megmenekülniük családjával. Ezekben a pillanatokban a néző akarva akaratlanul számot vesz, összegez, ahogy a film végén Nori is teszi. Ott áll főszereplőnk a hajdani szülővárosa előtt, végignéz a romokon és a következő képkockában már a családját látjuk. Feltehetjük magunknak a kérdéseket, hogy mit ér az élet, merre tartunk, hol van az otthon. A konklúzió elhangzik, az élet és az ember győzedelmeskedik, még a legnehezebb időkben is, a dolgoknak menniük kell tovább. Nori és családja továbbra is a táborban él 500 másik menekülttel együtt, még ha ideiglenesen is, de legalább biztonságban.
Kiemelkedően fontosnak tartom ezt a filmet, mert Norihoz hasonlóan, több százezer hasonló helyzetű menekült próbál ugyanúgy megnyugvást szerezni és folytatni azt az életet, amit rajtuk kívül álló okok miatt kellett hátrahagyniuk. Nori története pont ezért megdöbbentő és elgondolkodtató, remélem, sokakhoz el tud jutni.
Tóth Rebeka
