Anyámat követve - „Megmutatom az összes arabnak, hogy hogyan kell lányokat nevelni.” // Verzió X ELTE

Mindössze néhány kilométer választja el egymástól Tel-Sheva és Omer városkáit Dél-Izraelben, a két település között mégis hatalmas kulturális, szociális és gazdasági szakadék tátong. Az arab ajkú muszlim beduinok lakta Tel-Shevát a szegénység és rossz közbiztonság uralja, becsületgyilkosságok is előfordulnak, patriarchátus a jellemző; míg Omer, ahogy azt filmünk egyik szereplője is leírja, talán a „legaskenázibb és legcionistább” izraeli város, melyet héberül beszélő ortodox zsidók laknak.

E két teljesen eltérő kulturális, vallási és szociális közeg kereszttüzében él a film rendezője, Rana Abu Fraiha a családjával: apjával, anyjával és négy testvérével. A család olyan módon különleges, hogy bár beduin származásúak és muszlimok, mégis Omerben élnek, és a gyerekek – így Rana is – zsidó mentalitásúként nevelkedtek. A családanya, Rodaina gyógyíthatatlan betegsége és elközelgő halála miatt felmerül egy nagy kérdés: hol temessék majd el az asszonyt? Hiszen bár a nő végakarata az, hogy Omerben legyen végső nyughelye, a helyi önkormányzat nem engedélyezi, hogy egy muszlimot az ortodox zsidók sírkertjébe temessenek el, ám az asszony azt sem szeretné, hogy a Tel-Shevában helyezzék majd nyugalomra, mert muszlim szokás szerint akkor a lánygyermekei nem vehetnének részt a szertartáson. A film ezt a dilemmát helyezi a középpontba, és kíméletlen őszinteséggel mutatja meg a család veszekedéssel, szomorúsággal, keserűséggel teli intim pillanatait is.

xxxx.png
(Tel-Sheva, a háttérben Omer rendezett házaival - fotó: Anyámat követve)

 Egy másik, fókuszpontban levő téma az identitás, a hovatartozás kérdése, főként a család felnőtt gyermekeinek részéről, akik beduin származásuk ellenére az izraeli kultúrában nevelkedtek. A filmben bejátszott családi videórészleteken kisgyermekként egy Izrael függetlenségéről szóló dalt énekelnek, izraeli zászlócskákat lobogtatva vonulnak föl az utcán, egy tévéműsorba is meghívják őket, hogy meséljenek arról, hogy beduin származásuk ellenére hogyhogy ilyen jó tanulók. A műsorban a gyerekek maguk adják meg a választ a nature-nurture kérdésre – egy tudományos felvetésre, melyben azt vitatják, hogy az öröklés, a genetikai tényezők-e a fontosabbak vagy a környezet és a neveltetés – a gyerekek egyértelműen a neveltetésüknek tulajdonítanak nagyobb jelentőséget. Héberül beszélnek és nem nagyon tudnak arabul – nem is érzik magukat beduinnak. Ám mégis, a zsidó kulturális és vallási közeg, melyben születésük óta élnek, nem fogadja be őket teljesen – Omerben ők mégis beduinoknak számítanak. Ahogy az egyik testvér elmondja, ebben az identitászavaros frusztrációban élve volt, hogy azt kívánta, bárcsak más családba született volna. Az apa bűntudata is megfogalmazódik – úgy érzi, az Omerbe költözéssel hibát követett el, elvágta az arab társadalomtól a gyermekeit, akik így a kultúrák közötti szakadékban vannak.

wertg.png
(Jelenet egy régi családi videóból az édesanya és a gyerekek vidáman vonulnak fel egy izraeli ünnepen - fotó: Anyámat követve)

Nagy hangsúly kerül a műben a nők helyzetére is a két teljesen eltérő kulturális és szociális közegben, leginkább a beduin patriarchátus kötöttségeitől való megszabadulás jelenik meg. Az édesanya idegesebb pillanataiban azt vágja lányai fejéhez, hogy bárcsak 18 éves korukban már kiházasította volna őket a „beduin mentalitás” szerint, – amely kifejezés az asszony számára felér egy szitokszóval – és mikor a családapa a feleség betegségének ellenére, a megkérdezése nélkül hív vendégeket a házhoz, a nő úgy érzi, egész életében ezt a „beduin mentalitást” követve mindent nélküle és helyette döntöttek el a férfiak. Ezelől akarta megvédeni gyermekeit az anya, emiatt választotta az Omerbe költözést, hogy egy jobb jövőt biztosítson lányainak: „Még mielőtt megházasodtam, már akkor is mondogattam: Azt szeretném, ha az Isten lánygyermekeket adna nekem, és akkor megmutatom az összes arabnak, hogy hogyan kell lányokat nevelni”. Az anya, akinek álma, hogy lányait diplomázni láthassa, akit nem zavarna, ha más vallású társat választanának, és akinek egyik végakarata, hogy a családja összetartson, a patriarchátus kötelékeitől elszakadt, lázadó, szabad női alakot tükröz, még betegségében is erő sugárzik belőle. A film végén egy megindító, személyes búcsú is elhangzik a lánytól az anyja felé. „Nem tudtam homokot szórni az erős küzdő testedre, így ma szavakat és képeket szórok rá.” –  így állít emléket ezzel a filmmel a nőnek, aki lehetővé tette számára a beduin tradíciók világából való kilépést és a lehetőséget egy szabadabb életre. A beduin férfiközpontú társadalom egy darabkája jelenik meg a filmvásznon a temetés utáni halotti tor jelenetében is – külön szobában ülnek a férfiak és a testüket kendővel fedő nők, és Rana a két szobát elválasztó rácson keresztül filmezi a férfiakat.

sdfghj.png
(Rana egy üres szobában felteszi elhunyt édesanyja képét a falra - fotó: Anyámat követve

Az alkotás egyik legkülönlegesebb eleme a montázsszerű szerkesztés. A cselekmény jelenben játszódó jeleneteit néhol megszakítja egy-egy régi családi videófelvétel, amik alatt az édesanya narrál, ezenkívül telefonhívások bejátszásait is hallhatjuk. Mivel az egyik szereplő maga a rendező, ez az összefonódás több helyen is érdekes kameramegoldásokat eredményez – a rendezőnő néhol profi stábtagként filmezi a környezetét, ám mikor ő maga is belekerül egy-egy családi beszélgetés sodrába, időnként megszűnik a stabil kameratartás, és ilyenkor a film mintha a családtagok apró mozdulatait és arcát közelről lekövető családi videóvá válna. Néhány részben, főleg, mikor a rendezőnő a családtagjait interjúvolja meg, a kamera mögül szól ki, csak a hangja van jelen. A film hangi világában az egyes jelenetek hangjai gyakran átfolynak a következőbe, így erősítve a montázsszerű jelleget. 

A filmben több helyen is hatalmas kontrasztban állnak az egymást követő jelenetek: a felhőtlenül boldog gyermekkori születésnap és a beteg édesanya keserédes köszöntőbeszédével ünnepelt születésnap; az esküvői kocsimenetről készült régi videófelvétel és a temetésre menő autóút egymás után vannak bevágva. Ezek a merőben különböző érzelmi töltetű jelenetek fokozzák a feszültséget, egyfajta érzelmi hullámvasútra terelve a nézőket. A film során a család beduin örökségével kapcsolatos vissza-visszatérő elemeket is felfedezhetünk, melyek újból és újból emlékeztetik a nézőt a családi háttérre. A mű kezdetén Rana egy beduin asszonnyal beszélget, aki először bizalmatlanul közeledik felé, ám mikor tudomást szerez a lány beduin származásáról, egyből megnyílik, és szinte közeli ismerősként, öleléssel köszönti. Hálával beszél Rana szüleiről, akik sok jót tettek a beduin közösségért, míg ott éltek. A film vége felé, a temetés után ez az asszony is ott van az Abu Fraiha család házában, hosszasan néz egy fényképet – valószínűleg Rodaináét –, majd elballag. A film egy másik jelenetében az anya a fia zsidó párjának egy beduin ételről mesél. Később az anya temetésén is ezt az ételt fogyasztja a család.              
 A filmet átszövi a fentiekben említett hovatartozással kapcsolatos belső vívódás szimbolikája, többször is előfordulnak vágóképek, melyeken a két város határában levő útelágazás látható, vagy ahol az egyik települést mutatja a kamera, de a másik is ott van a háttérben. A legjelentősebb ilyen jelenet a zárójelenet, ahol a rendezőnő a beduin édesapja után gyalogol a sivatagban, aki hívja a lányát, és a következőket mondja: „Amikor azon az úton mész, ahol még senki nem ment előtted, az elég kemény.” Bár ezt ő szó szerint a homokdűnéken található utakra érti, a család gyermekeinek a filmben bemutatott belső identitáskeresése hallatszik át e sorokban, a sehova nem tartozás járatlan útja, mely az anya szavaiban is visszhangzik: „Keressétek a saját utatokat!”. Végül a lány nem követi apja nyomdokát, csupán messziről filmezi az egyre távolodó alakot. 

 Rana Abu Fraiha a 2017-es Jeruzsálemi Filmfesztiválon elnyerte a legjobb dokumentumfilm-rendezőnek járó díjat, idén pedig megkapta a Berlini Zsidó Filmfesztiválon a legjobb rendezőnek járó díjat is, a filmet ezenkívül Izraelben két alkalommal is jelölték a legjobb dokumentumfilm címre. Az alkotás mind hazájában, mind európai és egyesült államokbeli helyszíneken is számos alkalommal vetítésre került, és pozitív visszajelzéseket kapott a közönségtől. Ezekben főként azt emelték ki, hogy a nézőnek a családi intimitásba való beengedésével nagyon emberközelivé és meghatóvá vált a film, valamint az erős anya is mély nyomott hagyott a nézőkben. Az alkotásnak egyébként van egy magyar vonatkozása is, ugyanis az egyik kulcshelyszínt, Omer városát az 1950-es években többek között magyar bevándorlók alapították.

 

 

Varga Kata
Az ELTE BTK Média és Kommunikáció Tanszék hallgatója

 

interjúk a rendezővel: 
https://www.haaretz.com/israel-news/.premium-a-bedouin-artist-s-all-but-dashed-dreams-for-a-shared-life-1.6358865
https://www.jpost.com/Jerusalem-Report/Pitching-ideas-for-documentaries-498365
ajánló:
https://www.jpost.com/Blogs/My-JerusalemA-Cooperation-Hub/On-Uprooting-and-Re-Rooting-of-Human-Roots-In-Her-Footsteps-502282