Színpadra állítani a valóságot – interjú Tuki Jencquel filmrendezővel

A 16. Verzió Emberi jogi versenyprogramjának része a venezuelai egészségügyi válságról készült megrázó és személyes dokumentumfilm, az Está todo bien. Elnyerte 2019-ben a legjobb filmnek járó díjat mind a One World in Brussels, mind a Mostra Ecofalante Sao Paolo fesztiválon, valamint nyert a DOK.HORIZONTE Dok.fest München eseményen is. A sokkoló egészségügyi körülményeket a főszereplők iránti érzékeny körültekintéssel bemutató dráma személyes, sorsfordító döntéseken és emberi kapcsolatokon keresztül mutatja be egy ország sebzett vergődését és kiútkeresését a krízisből. A film rendezőjével, Tuki Jencquellel beszélgettünk a film fesztiválpremierjének napján.

Hogy került kapcsolatba az egészségügyi válsággal?

Venezuelában nőttem fel, ott éltem a film készítésének idején is. Egyszerűen egy olyan országban éltem, amelynek láttam a teljes összeroppanását, nemcsak az egészségügy, hanem az összes közszolgáltatás terén. Mégis úgy éreztem, hogy egyvalamire kell irányítanom a fókuszt, és úgy gondoltam, hogy az egészségügyi rendszer összeomlása nagyon fájdalmas vetülete a válságnak, ezért is választottam témámnak.  

Személyes tapasztalatai vezették, vagy saját elhatározásból választotta a témát?

Ez egy döntés volt a részemről. Szerencsés vagyok, mert vannak külföldön rokonaim, így ha bármire szükségem volt, az országhatárokon túlról kaptam segítséget. De a közvetlen környezetemben láttam, hogy a legalapvetőbb gyógyszerek sem elérhetőek. Ott élve, ezt látva… A film egy konkrét idő ábrázolása, még akkor is, ha ez a kép nem tökéletes – a te benyomásaid, amik a pillanatban érnek téged, azok, amelyeket filmmel rögzíteni lehet. Fontos volt nekem tehát, hogy ezt a bizonyos pillanatot megörökítsem. Az én közvetítő eszközöm pedig a film.
 

todobien2.jpg
fotó: Minden rendben

Egy korábbi interjúban elmondta, hogy tudja: a film valójában „prédikáció a megtérteknek.” Ugyanakkor célja volt, hogy eljusson másokhoz is?

Szerettem volna csinálni a témáról egy filmet, ez volt a prioritás. Természetesen minél több emberhez szerettem volna, hogy eljusson, hogy lássák, mi történik Venezuelában ahhoz képest, amit a hivatalos propaganda hirdet. Ez volt számomra a fontos.

Venezuelában be tudta mutatni a filmet?

Sokáig senki nem merte vetíteni. Idén aztán a Venezuelai Filmek fesztiválján – ahol általában nincsenek dokumentumfilmek – egyszer levetítették. Nem versenyprogramról van szó, és csak egyszer volt lehetőségük a vetítésre, így semmi veszélyt nem hordozott, hiszen nem látták sokan. Egyszeri alkalom volt és kész. Egy másik városban egy második alkalommal szintén vetítették, és remélem lesz még folytatás, de eddig csak alkalmi vetítések voltak – tehát lement a film és már el is tűnt.

A sajtó ír róla?

Az online sajtó foglalkozott vele, de más médium nem – a TV a kormányzat irányítása alatt áll, ahogy a nyomtatott sajtó is – független nyomtatott sajtó lényegében nem létezik, mert nem kapnak papírt.

A forgatás közben, vagy után kapott-e bármilyen fenyegetést, támadást?

Nem, semmit. Se fenyegetést, se támadást.

Akkor tehát csak nem adnak lehetőséget a film terjesztésére.

Szerintem azért lehet ez, mert a dokumentumfilm majdhogynem niche tartalom, így hacsak nem lesz a mainstream média része (legalábbis a venezuelai médiában), addig nem tekinthető fenyegetőnek – legalábbis eddig nem tekintették így, de ugye ez bármikor megváltozhat. Szerintem az is lehet, hogy nem szúrta ki a rendszer, vagy csak nem érdekli őket, nem látják veszélyesnek. Ugyebár nem arról beszélünk, hogy a venezuelai otthonok televízióiban tűzik adásra – akkor már problémaként tekintenének rá., 

De ahogy nemzetközileg egyre ismertebbé válik a film, díjakat nyer, talán visszajut a híre Venezuelába is…?

Talán, nem tudom. Azóta voltam újra Venezuelában filmezni, és nem ütköztem akadályokba.

A filmjében használ pszichodráma-jeleneteket, és arról is beszélt korábban, hogy a film játszik az ’igazság koncepciójának’ gondolatával, aminek értelmében, ha a főszereplőket hazugsággal vádolnák, a szerepüket lehetne színészkedéssel magyarázni. Ugyanakkor a pszichodráma egyfajta mélyebb igazságot is felfed az emberek saját életéből…

Köszönöm a kérdést. Amikor szembesültem a válsággal, az emberek szenvedésével, küszködésével - a főszereplőket beleértve, de nemcsak őket, hiszen ők az egész társadalmat mutatják be sorsukkal -, akkoriban volt nemzetközi népszerűsítő úton az egészségügyminiszter, hirdetve, mennyire csodálatos a venezuelai egészségügy. Akkora volt az eltérés a két verzió között, hogy ezt valahogyan szerettem volna érzékeltetni a filmben. Nagyon egyszerű lett volna csak egymás mellé helyezni az állami TV felvételeit a kormány hivatalos nyilatkozatairól a főszereplőkről készült felvételekhez való viszonyításképp. Ugyanakkor úgy éreztem, hogy másmilyen irányba szeretném a filmet vinni. Ahelyett, hogy hazugnak és idiótának állítanék be embereket – amit nem akartam – finomabb eszközt választottam, eljátszani azzal a tézissel, hogy a karakterek életét láthassuk, és ha a kormánynak igaza van, abban az esetben brilliáns színészek a főszereplőink, sőt, az egész nemzet az, és valójában az egész ország egy nagy színpad! Úgyhogy azt mondtam a főszereplőknek: állítsuk a történetet színpadra, a ti valóságotokat - és játsszunk! Persze ez csak egy ötlet, sosem tudhatod, hogy működik-e majd, de egyben megteremtette a film szerkezetét is, és közelebb kerülhettünk a karakterekhez ilyen módon. Terápia is volt ez számukra.

Említette korábban, hogy volt egy második pszichodráma alkalom is, ami nem került bele a filmbe.

Két alkalmat csináltunk végig, mindkettőt felvettük. Egy év különbség volt a kettő között, végül csak az első anyagot használtuk.

Miért?

A fő ok a hangtechnika volt – a második alkalommal a színpad melletti teremben Nicolas Maduro tartott politikai gyűlést. A hangfalak valóban nagyon hangosak voltak, és a pszichodráma alatt végig hallottuk Maduro hangját. Úgyhogy viccelődtünk is vele, hogy bojkottálja a filmünket, de természetesen fogalma sem volt arról, hogy mi ott vagyunk, véletlen egybeesés volt csak. Ugyanakkor szerintem zavaró lett volna összekeverni a két felvételt, így örülök, hogy csak az első anyagot használtuk. A második alkalmat is végigcsináltuk - többórás folyamatról van szó – a szereplők miatt, mert nekik nagyon jót tett. 

Gyógyító folyamatként?

Igen, számukra ez az volt.

todobien3.jpg
fotó: Minden rendben

Sajnos azóta tudjuk, hogy Rebeca elhunyt. Mit lehet tudni a többi szereplőről?

Efraím Chilében él, sikerült elmenekülnie Venezuelából, a hágai Movies that matter filmfesztiválnak köszönhetően, ahol szintén vetítettük a filmet. A fesztivált az Amnesty International támogatja, és meghívták Efraímot Hágába. Amint a reptérre ért, már mondta, hogy nem megy vissza Venezuelába. Úgyhogy megkérdezték, hova szeretne menni, intéztek neki repülőjegyet, és most már Chilében él, ahol szintén nehéz most a helyzet… de legalább kikerült Venezuelából, ami nagyon fontos volt számára, mert amikor elkezdett felszólalni nyilvánosan, elvesztette a munkáját a kórházban, kirúgták az egyetemről, a túlélésért küzdött. Francisco Miamiban él, végre kiköltözött a családjával. Ő nagyon sok fenyegetést kapott, nem a film miatt, hanem az aktivista tevékenységéből adódóan. Mildred Venezuelában maradt, ő jól van, éppen ma fog átvenni egy díjat, amit a film kapott, a francia követségen. A fesztivál vetítésének időpontjában lesz a díjátadó, beszédet is mond rajta. Rosalía bezárta a gyógyszertárat, a lánya Kanadában lakik és ki tudott menni hozzá látogatóba. Szerencséjére van egy lánya, ahogy más venezuelaiaknak is van külföldön dolgozó családtagjuk, akik hazaküldenek pénzt, amiből az otthoniak meg tudnak élni. Kubában is hasonló a helyzet.

Efraímot a filmben sokáig az ellenállás fiatal hősének látjuk, ugyanakkor látjuk a barátját is, aki pedig elmegy. A film semmilyen módon nem ítélkezik, ez fontos szempont volt?

Nem, ez csupán a realitás: sokan elmentek abban az évben különösen, és még többen a következő évben. Négymillió venezuelai már elhagyta az országot, és az előrejelzés szerint a következő évben ez a szám nyolcmillióra emelkedik, így a világ legnagyobb menekültválságáról beszélünk, a szíriai válságnál is nagyobbról, egy olyan országban, ahol nincs is háború. A filmben Efraím bátyját látjuk - ez nem derül ki a filmből, csak azt látjuk, hogy Efraímhoz közel álló személyről van szó. Nem fontos, hogy barát, vagy családtag - valaki, aki elmegy az országból.

Ez egy nagyon erős jelenet.

Köszönöm. Úgy gondoltuk, hogy annyira jelen van ez a venezuelai emberek hétköznapjaiban, tudnak hozzá kapcsolódni, mert minden családban megtörténik. Ezért fontosnak tartottuk, hogy bekerüljön a filmbe is. Természetesen nem ítéljük meg azt, aki elmegy, ahogyan azt sem, aki marad – hogyan is lehetne ezt megítélni? Nem lenne igazságos kívülről ítélkezni, annyira személyes döntésről van szó. Valóban Efraím az a szereplő a filmben, aki küzd. Azonban van egy sarkalatos pont a filmben, amikor a tüntető tömeget nézi a távolból, mintha azon tépelődne, hogy csatlakozzon-e hozzájuk. Nem tudhatjuk, mire gondol. De ő orvos, nem pedig harcos, nem katona, miért kockáztassa az életét? Majd látjuk, ahogy megfordul és elmegy, a következő jelenetben pedig az édesapját hívja telefonon, hogy elmondja neki, távozik. Szóval valószínűleg rájön arra (bár nem tudhatom biztosan), hogy a helyzetet nem tudja megváltoztatni, az túlmutat rajta, ugyanakkor nem is maradhat, mert nem engedik se dolgozni, se tanulni, végső soron megélni. Szóval mi marad számára lehetőségként? Nem hívő, mint ahogy a töbi karakternél látjuk: a többiek mentsvára a hit, ők templomba mennek. De számára csak a távozás marad, ahogyan a bátyja is tette.

Az egyik legnagyobb kihívás természetesen az volt, hogy óvatosnak kellett lenni annak tekintetében, hogy hol és mit filmezhetünk. Például nem mehettünk sokat nyilvános helyre, egy közeli barátom korábbi tapasztalata miatt: őt börtönbe zárták a dokumentumfilmje miatt (olyan témában, ami érzékenyen érintette a kormányt).

Mi volt az, amit még forgatott volna, ha van rá lehetősége?

Több kültéri jelenetet a szereplőkkel, és talán több kórházi jelenetet Efraímmal – csak egyszer lehettünk ott vele, akkor is biztonsági kamerák voltak a teremben, így meg kellett találnunk a vakfoltot a felvételhez. A forgatásról bajonettel felfegyvezett katonák utasítottak ki minket, úgyhogy ilyen értelemben nagyon behatárolták a lehetőségeimet, de még így is lehetséges volt. Néha jó, ha vannak akadályok, mert arra kényszerítenek, hogy meghozz bizonyos döntéseket, nem? 

Ezenkívül minden dokumentumfilm esetében a szereplők bizalmának elnyerése nehéz, hogy az érzékeny, személyes pillanataikat is lefilmezhesd. Nagyon szerencsés voltam, a szereplők igazán nagylelkűek voltak ebben az értelemben, és megbíztak bennem az elejétől fogva. Venezuelában, ha nyilvános helyen filmezel, akkor általában az emberek nagyon bizalmatlanok a kamera iránt - a propaganda miatt is, ami azt üzeni: bárki, aki kritizálni meri a rendszert, rögtön ellenség, akit meg kell semmisíteni.

verzio_director.jpg
fotó: Adrián Zoltán

Todo está peor? Az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa nyomozó egységet rendelt a Venezuelát érintő emberi jogok megsértésének kivizsgálására, amely 2020-ban fogja befejezni a munkáját – megváltozhat a helyzet?

Nem, nem hinném.  Az egyetlen dolog, ami történt a film óta, az az, hogy a kormány elismeri a válságot, eddig ugyanis tagadta. Az USA szankciói miatt ismeri el, így ugyanis már van kit hibáztatni, eddig nem volt felelős. De továbbra sem tesznek semmit, egyedül a Vöröskereszt humanitárius segélyét fogadták el a jelentős nemzetközi nyomás miatt. Ezen kívül mást nem tettek – és az egészségügyi helyzet sokkal rosszabb most, mint amilyen a film készítésének idején volt.

Aujeszky Nóra