Miközben boldogan élsz - A létezés eufóriája // Verzió X ELTE

Szabó Réka, a Tünet Együttes alapítója, maga is táncos, koreográfus, színházi rendező. A létezés eufóriája című első egészestés dokumentumfilmjével filmkészítőként is sikeresen mutatkozott be: a Sóvirág c. előadás próbafolyamatát végigkövető alkotása rangos díjakat nyert a szarajevói és locarnói filmfesztiválon. A darab koncepciója szerint a 90 éves holokauszttúlélő, Fahidi Éva egy fiatal profi táncossal, Cuhorka Emesével duettet alkot, így tanúi lehetünk annak, ahogyan két eltérő életkorú nő, két önálló személy együtt táncol, egymásra hangolódik testileg, mentálisan és érzelmileg. 

Éva felidézett története ugyanakkor nem csupán holokausztról szól, hanem traumáról, továbbélésről, női sorsról és történelemről. A próbafolyamat dokumentálásával egészen különleges művészeti alkotás jött létre, melyben főszerepet kap a darab bemutatását megelőző folyamat, azaz a színpadi előadással ellentétben éppen az először és megismételhetetlenül elhangzó szavak és pillanatok kerülnek a középpontba. Ez a dokumentumfilm szorosan kapcsolódik a traumákhoz, és azok feldolgozásának folyamatához.

Fahidi Évát fiatalkorában apjával, anyjával és húgával együtt Auschwitz-Birkenauba hurcolták, ahonnan egyedül Éva tért haza a debreceni családi házhoz, amelybe akkorra már mások költöztek be. 59 évnek kellett eltelnie, míg először képes volt beszélni mindarról, amit átélt: ekkor írta meg első könyvét, és elhatározta, hogy minél többekkel megosztja a múltját. Mindehhez ráadásul a testet, a táncot választja médiumnak, amely nagyon is tapintható és közvetlen módon enged hozzáférnünk az élményhez. A filmet nézve végigkövethetjük, ahogyan a 90 éves Éva teste egyre rugalmasabbá, lazábbá válik, ahogyan Éva és Emese megtanul együtt mozogni. Annak is tanúi vagyunk, hogy miként forrja ki magát az intenzív közös munka során az előadás koreográfiája. Évának ez tehát nem csupán egy önmegismerési, hanem egy tanulási folyamat is, de a profi táncos Emesének szintén meg kell tanulnia együtt létezni, és a színpadon együtt dolgozni a nála jóval idősebb Évával. Mindvégig ott áll mellettük, a kamera mögül ki-kilépve, Szabó Réka, így a film három nő közös önmegismerési folyamataként is nézhető. 

euphoriapic10.jpg

Fotó: A létezés eufóriája

Az látható, hogy a darab és a film között alapvető különbség van, és talán ebben a különbségben ragadható meg igazán a rendező motivációja. Bár úgy tűnhet, Éva már szembenézett traumáival akkor, amikor rengeteg emberrel megosztotta őket, a filmben valódi, akkor és ott megtörténő szembesüléseknek lehetünk tanúi. Mindezt érzékeny kameramozgásokon és beállításokon keresztül láthatjuk: a film operatőre, Kovács Claudia sokszor dolgozik közelikkel, amelyek Éva és Emese arcának minden apró rezdülését megmutatják. A dokumentumfilm műfaja alkalmas arra, hogy bemutassa Éva lassan kibomló, a részleteket fokozatosan felfedő holokauszt-traumáját, mely a trauma természetéből adódóan Éva személyiségének integráns részévé vált. 

A létezés eufóriája azért is különleges, mert Fahidi Éva esete pontosan rávilágít arra, amire többek között Aleida Assmann kulturális antropológus hívta fel a figyelmet, mikor a holokausztra való emlékezés kérdését a posztemlékezés, vagyis a túlélők utáni korban veti fel. Assmann szerint mikor az elsődleges tanúk, a túlélők elő forrásként, referenciaként eltűnnek, a tanúvallomásokat az úgynevezett másodlagos tanúknak kell átadni, akik élőként jelen vannak, és fenntartják az emlékezést. A traumával való érintkezés szimbolikus, művészi forma révén lehetséges. A létezés eufóriájában Emese válik másodlagos tanúvá azáltal, hogy a próbák és az előadás alatt Éva traumájával szó szerint testileg is érintkezik. Éva nyitott Emesére, nyitott a megosztásra, és fordítva is, Emese az odafigyelés és empátia példáját állítja elénk. 

euphoriapic12.jpg

Fotó: A létezés eufóriája

A traumával foglalkozó dokumentumfilmeknél felmerül a kérdés, hogy megfelelő módon, megfelelő formai jegyekkel és hangvétellel, empatikus módon készült-e el az alkotás. Mennyire segített, vagy mennyire volt traumatikus a film elkészítése bármelyik fél számára? Különösen ellentmondásos dolognak tűnhet darabot betanítani valakinek a saját traumájáról, ahogyan felvetődik az a kérdés is, hogy azáltal, hogy a darabot Éva hónapról hónapra előadja, a szövegkönyvet újra- és újra elmondja, nem távolodik-e el önmagától, hiszen a saját traumáit kell folyamatosan újra átélnie. Segít-e vagy hátráltat ennek feldolgozásában a darab? Arra a kérdésre, hogy segítettek-e a próbák és a darab létrejötte, Éva mindig azt feleli: igen.  A film végén, mikor Éva párbeszédbe lép az apjával, akire azóta is neheztel, így fogalmaz: „ez a trauma […] aminek nem lehet a végére jutni és mindig ugyanarra a pontra jutsz vissza, mindig […] miközben boldogan élsz.”

Balázs Laura – Ballagó Márton

Az ELTE BTK Filmtudományi Tanszék hallgatói