Hackni // Verzió X Utca&Karrier

Kresalek Dávid 2007-es Hackni című dokumentumfilmjének főszereplője gyakorlatilag a nappalijából levezényel egy úgynevezett médiahacket – létrehoz egy álhírt, amely a mainstream média több csatornáján, a nyomtatott és az online sajtóban, illetve a televízióban is megjelenik, a hír hátterének vagy igazságtartalmának az ellenőrzése nélkül.

A „Madjari” névre keresztelt kongói magyar törzsről szóló hír bő másfél napot élt, majd végül az Index.hu munkatársa leplezte le, aki próbálta elérni a sajtóhírben is említett genfi Afrika Kutató Intézetet, és így jutott vissza a médiahack megálmodójához és kivitelezőjéhez, Dezső András újságíróhoz.

De mit mond nekünk a madjari törzs másfél napos hírneve ma, 2019-ben? Egyre inkább a mindennapi rutinunk része, hogy a rengeteg körülöttünk keringő, vagy éppen kifejezetten nekünk szánt információ közül kiválasszuk a számunkra érdekeset és relevánsat, hiszen e személyes szűrő nélkül olyan mennyiségű információval néznénk szembe, ami napi szinten befogadhatatlan lenne. Azonban a közösségi média görgetése közben gyakran egy másik „szűrőnk” is bekapcsol: arra is figyelünk, milyen forrásból van ez a hír, milyen honlapon, melyik orgánumban jelent meg? Mindig megnyugtató, ha egy ismert és legitimnek tartott felületen olvasunk egy hírt, ha az általunk hitelesnek vélt világon belül tájékozódhatunk valamiről – a Hackni pedig éppen ez elé tart tükröt, hiszen bemutatja, hogy percek alatt lehet olyan, új valóságot konstruálni, aminek létjogosultságát gyakran megkérdőjelezés nélkül elfogadjuk; egyben felhívja a figyelmet a sajtó működésére és működési anomáliáira is. Ahogy Szabó Zoltán újságíró említi a filmben, nagyon gyakori, hogy a médiumok értelmezés és változtatás nélkül, konzervként használják fel a kapott sajtóhíreket, ami nem csak ebben a specifikus helyzetben lehet problémás; nagyon izgalmas az is, hogy a sajtóközleményt egy olyan, angol székhelyű honlapra töltik fel, ahova ellenőrzés nélkül szinte bármi felkerülhet, vagy felkerülhetett 2007-ben.

A 2007-es közeg médiafogyasztás szempontjából szinte már történelmi kontextus, annyival gyorsabb ma a médiatartalmak gyártása és fogyasztása, és a sokkal fejlettebb információs technológia segítségével tényleg percek alatt, az utcán sétálva is bárkit és bármit megtalálunk az interneten. Ahogy az információ ellenőrzésének sebessége folyamatosan nő, úgy van lehetőség egyre gyorsabban létrehozni tartalmat is, mi pedig hiába igyekszünk tudatosak lenni, ahogy az információ mennyisége is nő, úgy az elérhető valóságok mennyisége is tulajdonképpen egyre több, és ezeknek mi is csak egy-egy verzióját látjuk. Úgy tűnik, hogy az ellenőrzés nem tudja felvenni a versenyt az információ mennyiségével (ennek elkerülésére épített ki például a Facebook már egész saját cenzúrarendszert, saját alkalmazottaik olvassák végig és szűrik ki a posztokat, ártalmas és a nyugalmat megzavaró tartalmakat keresve.)


Fotó: Hackni

A Hackni először egy ártatlan viccnek tűnik, Dezső ki is hangsúlyozza, hogy egy politika- és botránymentes ötlete van, amelyből elkészülhetne a „szívatás”. Ahogy azonban egyre több újságíró és riporter veszi fel vele, vagyis az alteregójával, Varga Gábor antropológussal a kapcsolatot, egyre inkább elfoghat minket egy szorongató érzés a bonyolódó hazugságokat hallgatva: egyrészt a hazugságok egyébként is szorongató természete miatt, másrészt viszont azért, mert ha ez, egy valójában nevetségesen abszurd történet ilyen gyorsan, kérdés nélkül ekkora figyelmet kap, akkor milyen gyorsan terjedhet el egy rosszindulatú, gyűlöletkeltő vagy éppen nyíltan propagandaüzenet. Ahogy a főszereplő egyre több ígéretet tesz televíziós szereplésekre és a törzsről készült (nem létező) videóanyagok bemutatására, úgy izgulunk egyre jobban, pedig tudjuk, vagy legalábbis sejthetjük a történet végét. Így ez a nappaliban megkezdett vicc egyre inkább izgalmassá válik, és azt gondolom, hogy ennek az is az oka, hogy a „szívatás” elkezd túlmutatni önmagán. Hiszen ez az álhír ugyan csak egy ártatlan tréfa, de mi különbözteti meg akár a Facebookon keringő álhírektől, akár a fiktív személyeknek történő pénzgyűjtésektől vagy az etikátlan és manipulatív politikai üzenetektől, abból szempontból, hogy megfelelően csomagolva valóságként értelmezzük? A médiában, közösségi médiában megjelenő propagandára és manipulációra persze végtelen példát lehetne hozni, kezdve talán az örök balszerencsével fenyegető továbbküldős e-mailektől egészen a gyűlöletkeltő plakátkampányokig, de talán mondhatjuk, hogy mindegyik azért működik, mert van bennünk egy nagyon erős, szinte zsigeri meggyőződés, hogy ami benne van a tévében, le van írva az újságban vagy, most már, rajta van az interneten, az igaz. A Hackni éppen ezt az alapvetést kezdi ki és kérdőjelezi meg, és talán minket is bátorít arra, hogy kérdőjelezzük meg a leírt szó és az előttünk megjelenő kép kizárólagos igazságát.

Mindez persze ugyanígy igaz a filmre is, amelynek ugyanúgy megkérdőjelezhető lehetne az igazságtartalma. Kérdés lehetne akár az is, hogy ez tényleg egy dokumentumfilm-e, mennyire konstruálták meg a történet kitalálói a filmet előre – és hogyha így tettek, az megfosztja-e dokumentumfilm jellegétől. Ahogy etikai kérdések is felmerülnek – nem is elsődlegesen az, hogy hazugságokat állítanak egy sajtóközleményben, mert azt gondolom, hogy az legitimálva van azzal, hogy végül egy második, magyarázó sajtóközleményt is kiadtak; hanem például az interneten talált felvételek újraszinkronizálásával és teljesen más tartalommal való felruházásával kapcsolatban, ami megint egy végtelen témát kinyithat akár azzal kapcsolatban is, hogy a cél szentesítheti-e az eszközt.

Azt gondolom, hogy a Hackni, esetleges formai és technikai hiányosságai ellenére is egy nagyon fontos film, mert egy nagyon egyszerű érveléssel segít megkérdőjelezni és újraírni azt, hogy hogyan szelektáljuk, fogadjuk be és hogyan értelmezzük a napi szinten felénk áramló információtömeget, és felveti a lehetőséget, hogy sokszor meg kell kérdőjelezni azt, amit egyébként kérdés nélkül fogadunk el.

Eichner Hanna
A cikk a Verzió és az Utca&Karrier közreműködésében készült különszámban jelent meg.