Napalm - Sebhelyek az emlékezetben // Verzió X ELTE

Claude Lanzmann filmje a 15. Verzió Filmfesztivál 'Hommage' szekciójában szerepel, emléket állítva a 92 évesen, 2018. június 28-án elhunyt híres dokumentumfilmesnek és újságírónak. Életművének utolsó darabja, a 2017-ben készült Napalm, került be a fesztivál válogatásába, mely sok szempontból eltér korábbi alkotásaitól. A film részt vett a 2017-es Cannes-i Filmfesztiválon is, ahol jelölték a Golden Eye-díjra. 

A rendező kalandos életpályát mondhatott magáénak. Előszőr újságíróként dolgozott, majd ez sodorta lassan a dokumentumfilmkészítés felé. A második világháborúban aktívan tevékenykedő francia fiatalembert mélyen megérintették a harcok borzalmai és a rezsimek kegyetlensége, ezért később leginkább a Holokauszt hiteles „feldolgozásával” foglalkozott. Így készült el legjelentősebbnek tartott munkája is, az 1985-ös Shoah, amely kiemelkedő, majdnem kilenc és fél óra hossza ellenére (háromszázötven órányi interjú anyagból összevágva) elnyerte a közönség tetszését és világszerte elismerté vált (számos díjjal jutalmazták: a 1986-os Berlini Filmfesztiválon, vagy a 1987-es BAFTA-n). Máig az egyik legfontosabb Holokauszttal foglalkozó filmként, és korszakalkotó dokumentumfilmként tartják számon.
Lanzmann a Napalm esetében annak ürügyén kapott engedélyt a forgatásra a szigorúan szabályozott Észak-Koreában, hogy a taekwondóról készítsen filmet (habár láthatunk a filmben pár jelenetet a harcművészetet gyakorlókról, az alkotása korántsem erről szól), azonban sokkal inkább igyekezett kihasználni azokat a pillanatokat, amikor „kötelező kísérői” figyelme lanyhult. 
A film egy be nem teljesült szerelem, egy rövid, de ugyanakkor heves fellángolás története a koreai háború romjainak árnyékában. Lanzmann 1958-ban látogatott el előszőr Észak-Koreába a háborút követő legelső külföldi delegáció egyetlen francia tagjaként. A hosszú és fárasztó ott tartózkodás (a hét minden napján gyárlátogatás és piknikek sorozata) legyengítette, így találkozik a koreai vöröskeresztes ápolónővel, s kettejük között különleges kapcsolat bontakozik ki. 

Amikor a rendező csaknem 50 év elteltével 2004-ben, majd pedig 2015-ben újra ellátogat Phenjanba, ismét felszínre törnek emlékei, ebben a szinte azóta semmit sem változó fővárosban. Ekkor határozta el, hogy elkészíti filmjét az ápolónőhöz fűződő nem mindennapi kapcsolatáról, melyet 2012-es, The Patagonian Hare című önéletrajzi kötetében már papírra vetett. Így azután leforgatja első Észak-Koreáról szóló filmjét, melyben végigkövethetjük a rendező utolsó látogatását az elzárt országba. A kézikamerás felvételeket (amelyeket Caroline Champetier készített az idős rendező útjáról), a háborúból származó archív felvételek megrázó sorozatai szakítják meg. A film második felétől pedig Lanzmann meséli el nekünk „szemtől szemben” saját tapasztalatait, melyek óriási hatást gyakoroltak rá 1958-ban.
De mire is utal a címbeli 'napalm'? A fiatal francia újságíró számára ez volt az egyetlen szó, melyet megértett a vöröskeresztes nővér szavaiból, miközben a fiatal nő megmutatta neki bomba okozta sebhelyét a mellkasán. Lanzmannt annyira megérintette ennek a teljesen más kultúrából származó nőnek az őszinte és bensőséges megnyilvánulása, hogy hosszú évek alatt sem koptak meg emlékei arról a napról és erről a rövidke találkozásról.
A 'napalm' a legtöbb ember szemében rettegett fegyver, mely rengeteg, hosszú távú szenvedés okozója volt. Nevét két fő összetevőjéről kapta, a nafténsavról és palmitinsavról. Több típusa létezik, de minden változata súlyos károkat tud okozni. Ez a folyékony anyag forró, égető hatású, s az égő anyagot nem lehet eltávolítani arról, amire rátapadt. Így aztán az áldozat, ha nem is veszti életét a bombázások során, sosem tud megszabadulni a bőrébe égett fájdalmas emléktől.

2015-ben Lanzmann idegenvezetője a Háború Múzeumában felsorakoztatott katonai eszközök mellett mesél az „amerikai agresszorok” pusztításáról. Az észak-koreai ellenérzés teljesen érthető, ugyanis az amerikai hadsereg bombázásai nagy mértékű civil áldozatokkal is jártak az 1950. június 25. és 1953. július 27. között húzódó koreai háborúban. A kísérő állítása szerint csak Phenjanra 480 000 bombát dobtak, így az akkor 400 000 fős városban, minden egyes főre több mint egy bomba jutott. A város közel 95%-a pusztult el, amit rengeteg önkéntes – nagyrészben kínai önkéntesek és a megmaradt városlakók – áldozatos munkájával sikerült romjaiból felépíteni. 
A háború alatt 635 000 tonnányi bombát dobtak Koreára, ebből 32 557 tonna napalm, ami hatalmas mennyiség, ha számba vesszük, hogy a második világháború alatt az egész csendes-óceáni térségre 503 000 tonna jutott. A háborúban a koreai halottak és sebesültek száma megközelítette a három milliót, ami a korabeli népesség tíz százalékát tette ki, arányait tekintve az északi régió szenvedte a nagyobb károkat: a lakosság 50%-át követelte a háború.

napalm_prores_hq_20161104.00_35_11_10.image-fixe041.jpg
fotó: Napalm

Napalm rámutat az egykori és a mai Észak-Korea közti különbségre, a háború utáni és a jelenlegi állapotokra. A rendező nem ítélkezik az ország felett, nem célja bemutatni a rezsim hibáit. A film egy sorsfordító és személyes emlék felidézése, mely akkor éri el csúcspontját, amikor Lanzmann újra felkeresi a hidat, ahol a fiatal nővel először találkozott, a helyet, ahol megszületett ez az évtizedeket átívelő történet.

 

Balog Orsolya
az ELTE BTK Filmtudomány Tanszék hallgatója