Legyen a szenvedés az enyém, a boldogság pedig a tiéd - Kabul, a szél városa // Verzió X ELTE

Kabulban, Afganisztán fővárosában a tálibok és az ISIS öngyilkos merénylői pusztítanak, és a robbantások a mindennapok részét képezik. Az itt játszódó Kabul, a szél városa (Aboozar Amini​​​​​, ​​2018) című film egy bensőséges utazásnak is tekinthető. Két családapa és két fiútestvér egyszerű mindennapjaiba nyújt betekintést, miközben a háttérben a tomboló vallási-nacionalista fanatizmus, a szegénység és a nyomor pusztítja a várost.


 

Kabul, a szél városa az afgán származású Aboozar Amini első egész estés filmje, melyet három évig forgatott. Amini a filmjével az amszterdami IDFA-n debütált, ahol begyűjtötte a zsűri különdíját. A rá következő évben a Koppenhágában megrendezett CPH:DOX fesztiválon nyerte el a NEXT:WAVE díjat, majd később az egyiptomi El Gouna filmfesztiválon is nyert a film. A rendező összesen tizenötször látogatott el Kabulba, s ezalatt jelen volt néhány tüntetésen, valamint szerencsésen túlélt két bombamerényletet is, ám filmjében egyetlen erőszakos képkockát sem tár a nézők elé. Amini egy interjúban azt mondta: „A tömegmédia Afganisztánról alkotott képe szerint az országban mindenki potenciális terrorista és fundamentalista iszlamista. A média állítása szerint nemzetközi katonai csapatok állomásoznak az országban, hogy legyőzzék a „gonoszt“, s felszabadítsák az országot az elnyomás alól.“ Az erről szóló filmek listája hosszú, több jelentős dokumentumfilm készült az afgán háborúban állomásozó nemzetközi seregekről – mint például a The Kill Team, vagy a Restrepo - ám ezek többsége amerikai katonák életét mutatja be a támaszpontokon. Amini  az ország emberibb oldalát szerette volna filmre venni. Nem a katonákról, vagy a háborúról akart filmet forgatni, hanem az egyszerű emberekről. Bensőséges pillanatokat tár elénk családok életéről, akik ugyanolyan emberek, mint bárki más, akiknek legfőbb céljuk vigyázni szeretteikre és békét teremteni. A film címét Amini kettős metaforának szánta. Egy vele készült interjúban így fogalmazott róla: „Bár Kabul valóban egy szeles város, maga a szél a változást szimbolizálja. Meghozza a virágok magjait, és elszórja őket a város dombjain, ám olykor az embert is magával ránthatja a mélység felé.“ Ezt a fuvallatot követhetjük nyomon a filmben, mely a végén sejteti, hogy megváltást hoz-e, vagy szenvedést.

763.jpg
fotó: Kabul, a szél városa

Amini filmjét tudatosan megkomponált képek, kitartott közelik és frusztráló álomképek tartják össze. A rendező eszköztárát képezi a fly in the soup (légy a levesben) reflektív nézőpont: a néző tudatosítja a kamera beavatkozását a filmképbe. A kamera jelenléte a film részét képezi, és ezt a szereplők sem próbálják palástolni. 
A filmben sok a bensőséges pillanat, amikor a szereplők a kamera előtt ülve elmesélik legrosszabb rémálmaikat, félelmeiket, és titkon őrzött hazugságaikat - ezek a jelenetek a rendező empátiájáról is tanúskodnak, a szereplők bizalmát jelzik a rendező felé.

A cselekmény két szálon fut. Az egyikben két testvér, Afshir és Benjamin mindennapjait követhetjük nyomon, akiknek édesapa a talibán terrorszervezet elől menekül Iránba, így a családfő feladatai az idősebb fiútestvérre, Afshinra hárulnak. A fiú próbál felnőni a családfő szerepéhez, hisz fülében csengenek apja szavai: „Légy a család feje, míg távol vagyok“. Miközben gondoskodik két öccséről, édesanyjának is besegít a munkában, valamint közösségi munkát is végez az apja nevében. A filmképek szívszorító őszinteséggel mutatják be, milyen az, ha egyik napról a másikra magunk mögött kell hagynunk a gyerekkort. Afshin személyében néha még egy gyereket láthatunk, aki konzervdobozokkal focizik öccsével, olykor pedig egy felnőttként viselkedő ifjút, aki bevásárol édesanyja helyett, és elvégzi a ház körüli munkákat. Szomorú, hogy Afshin öccsei bár fiatalok, mégis érzik a háború és az állandó fenyegetettség jelenlétét. Gyermeki könnyedséggel éneklik a filmben: „Sárga cica, maradj otthon, ne menj a háborúba, mert meghalhatsz.“, s talán nem is értik teljesen, mit is jelentenek igazán e sorok, azt tudják, hogy apjuk veszélyben van, s egyhamar nem jöhet haza.


1_1.jpg
fotó: Kabul, a szél városa

A második történetszál főszereplője Abas, aki buszsofőrként próbálja eltartani családját. A férfi drogproblémákkal küzd, adósságai vannak, s bár alig lehet 40 éves, mégis úgy gondolja, hogy életéből 30 évet problémákra és túlélésre pazarolt. Fél, hogy elveszítheti amúgy sem jól fizető állását. A film alatt végig követjük, ahogy Abas fokozatosan csúszik lejjebb a lejtőn. „Attól félek, hogy egy nap mindebből olyan örvény keletkezik, amely leránt engem és a családomat a mélységbe.“ – hangzik el Abastól, aki mindent megpróbál, hogy megtartsa állását, de a reményt már félig feladta.
 

still_5.jpg
fotó: Kabul, a szél városa

„Énekelj nekünk egy dalt. Az élet úgyis elmúlik.“ – ezekkel a sorokkal indul a film, amikor egy barátja kéri Abast, hogy énekeljen neki. S talán a dal nem fejeződik be Abas énekével. Talán Amini egész filmje egy elégikusan őszinte dal, amely az elmúlásról, a sosem látott békéről, a reményről és az életről szól.

 

Renczés Zsófia
Az ELTE BTK Média és Kommunikáció Tanszék hallgatója