Blog

Marish  is a modern day slave in Hungary, owned by a lady, Eta, who is proud to “own” multiple servants in her home. Growing up in the heart of the more developed parts of Asia in Singapore and Hong Kong, where the domestic helper industry is large, I did not find it bizarre to have someone living in the house and doing all the cooking and cleaning. As my parents both went to work, no one had time to run the house or care for two children at home, they hired a domestic helper from when I was born till I was 17. When I saw Marish smoking in the house - as a domestic helper, you are definitely not allowed to do that - I was even baffled and in disbelief when people refer to her as a modern day slave - she seemed very privileged.

A Dawson City: Megfagyott idő a Verzió Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon Az emlékezés formái szekcióban került bemutatásra. Az emlékezés nagyszerű hívószónak bizonyul a film kapcsán, hiszen százéves, a földből előkerült némafilmek segítségével meséli el egy Yukon parti kisváros történetét. Az egykori filmforgalmazási rendszer utolsó állomása volt Dawson, ahol így felgyűltek a különböző műfajú filmek, melyek között igazi gyöngyszemek is voltak. A rég elveszett kópiák egy építkezés során kerültek elő 1978-ban. A Dawson City nemcsak a múlt dokumentuma, de a dokumentumfilm műfajára vonatkozóan is érdekes kommentár.

A Cím nélkül (Untitled,2017) az Hommage szekcióban vesz részt a 15. Verzió Filmfesztiválon, egyfajta tiszteletadásként a rendezőnek, Michael Glawoggernek, aki a forgatás közben elhunyt. A Cím nélkül, ahogy ő fogalmazott egyszer: „egy film a semmiről”. A rendező régi vágya volt, hogy egyszerűen csak nekivágjon a világnak – utolsó projektjében ezt az álmát valósította meg. Ezen utazásai során készített felvételekből szeretett volna egy filmet készíteni, azonban az utómunkálatokat már Monika Willi végezte, amihez a nyers felvételek, a rendező korábbi munkássága, valamint útközben lejegyzett gondolatai álltak rendelkezésére. 

A legtöbb film arról beszél, milyen az élet a nagy találkozást követő években. Milyen a boldogságízű vattacukorfelhőben létezni, három méterrel a felhők felett lebegni. De mi követi az örökkévalóságra tett ígéretet? 
Az Élete virágja a házasság hosszú évtizedein vezet keresztül minket, melynek végén egy pár úgy dönt: több mint öt évtized együttlét után felbontják a hitvesi köteléket, és külön utakra lépnek. Mi vezethet egy ilyen súlyos döntés meghozatalához? Milyen okok állhatnak a háttérben? Egyéni problémáról van szó, vagy gyakori az időskori válás?

“Szükségünk van egy jó vezetőre, valakire, aki rendes, tisztességes, mint Putin, Francois Hollande vagy Angela Merkel…”
Kirgizisztánból Litvániába, Litvániából Moszkvába, majd Kirgizisztánba. Egy út azokból, melyeket Seragedin megtett 2005 óta, miután nyugdíjba ment 32 éves katonai szolgálatából. Hiába várta ugyanakkor a kiérdemelt lakást családjával. Seragedin ezért levélben fordul a Kirgiz Köztársaság elnökéhez segítségért.

Mi történik, ha egy erőskezű külföldit neveznek ki Oroszország legnagyobb, ámbár haldokló autógyártója élére? Ha a változtatáshoz az eszközök megvannak, de a közakarat talán hiányzik? És mi köze mindehhez a Rozmárok nevű téli úszóklubnak és egy bizonyos hófújó gépnek? „Forradalmat akarnak, de semmi se változzon”- mondja ki a film szlogenjévé vált paradoxont Bo Inge Andersson, az AvtoVAZ volt vezérigazgatója. 

A Szépséges javak (Beautiful Things) Giorgio Ferrero és Federico Biasin közös, 2017-es alkotása, mely a velencei Biennale College égisze alatt készült és a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon került bemutatásra. A két rendező korábban már dolgozott együtt rövid dokumentumfilmeken, de ez az első egészestés filmjük. A rendezés mellett a filmkészítés más területein is járatosak, Federico Biasin producerként is dolgozik, Giorgio Ferrero pedig hangmérnökként is ismert és hangkeveréssel is foglalkozik.

A látás hiánya megváltoztatja az ember életét mondhatni minden területen. Így a látó személy által végzett átlagos tevékenység egy látássérült számára máshogy – speciális módon történik. A legszembetűnőbb az emberek számára nyilvánvalóan a közlekedés, és ezzel együtt a vak személy kezében a fehér bot. De például egy film megnézése is máshogy zajlik – mert a vakok is néznek filmeket.

Laoszt bombázták a legtöbbet a világtörténelemben. Többet, mint Németországot és Japánt együttvéve. 1964 és 1973 között az Egyesült Államok több, mint kétmillió tonna robbanóanyagot dobott Vietnám szomszédjára. (A film egyik szereplőjének elmondása alapján hárommillió tonnát. Ekkor Laosz lakossága hárommillió fő volt – mindenkire jutott egy tonna bomba). E bombák jelentős része, közel egyharmada, nem lépett működésbe különböző okok miatt, így rengeteg fel nem robbant lőszer (UXO – unexploded ordnance) maradt szerte az országban. A film címe, Maradványok (Paolo Barberi, Riccardo Russo, 2017) ezekre a bombákra utal, melyekből még rengeteg van az országban: falvakban, városokban és a laosziak földjein. Az alkotás két szálon mutatja be, milyen hatása van ma az Egyesült Államok múlt századi távol-keleti jelenlétének.

Mit tennél, ha az egyetlen dolog, ami megmenti az életed az, ami elviselhetetlenné teszi?
A Hosszú évszak című film számomra ezt a kérdést veti fel, azonban nem azért mert a karaktereket áldozatként mutatná be, és nem is azért mert a szír menekülttáborok jól ismert témáit járja körül. A film egyik legnagyobb érdeme véleményem szerint, hogy a rendező a történések természetes folyását követi, és így nem kapnak külön hangsúlyt a drámai jelenetek, hisz eggyé válnak a sok közül. Úgy gondolom, hogy mindezt az tette lehetővé, hogy a rendező és kamerája a szereplők mindennapjainak részévé váltak, s úgy zajlanak az események, hogy a szereplők egy pillantást se vetnek a felvevőgépre.